A világ legjobb mesterszakácsai főztek nekem

Most, hogy már majdnem két évtizede gyermekeket nevelek, átérzem a pályaválasztás felelősségét.

Én külkereskedelmi végzettséggel, banki és ügyvitelszervezői gyakorlattal keveredtem az idegenforgalomba, valahogy úgy, ahogyan a Forest Gump-ban azt a bizonyos „pihét” fújta a szél egyik állomásról a másikra.
Jó időben, jó helyen, valahogy időben megéreztem, hogy az emberek a rendszerváltozás után sokat fognak repülni és utazni, így ezen üzletágak kezdtek érdekelni.
Ebben az időszakban a Delta Airlines közvetítésével az Egyesült Államok rendkívüli módon támogatta az Európából remélt, kisszámú (a világ népességéhez viszonyítva), de fizetőképest turista mennyiség az államokba történő kiutaztatását, így már a kilencvenes évek elején kampány indult, amolyan „go to the USA” felkiáltással még Magyarországról is.
Vidéki idegenforgalmi érdekeltségként elsőként csatlakoztam a kampányhoz, így hamar haszonélvezője lettem a tapasztalati kényeztetésnek. Igaz, akkor még maroknyian voltunk, minden esetre a szakmai útjainkhoz üzleti osztályra foglaltak nekünk repülőjegyet.
Úgy 10 évig tartott a Kánaán, ami nem egy rossz szám, más légitársaságok is csatlakoztak ehhez, így az Egyesült Államokon keresztül, a Hawaii szigeteket is beleértve, Mexikón át Thaiföldig és Európán belül is élhettünk, és éltünk is ezzel a lehetőséggel.
Ugyan a Delta Airlines nem konkrétan nekünk kreálta a kampányát, minden esetre jó néhány utazásom időrendileg illeszkedett a promócióhoz, így utaztam párszor üzleti osztályon, amikor a világ legjobb 10 mesterszakácsa főzött a légitársaság minősített osztályaira.
Fogalmam sincsen, hogy hogyan oldották meg az étel frissen tartását, de tény, hogy ezeken a járatokon, határozottan emlékszem rá, hogy fenséges étkeket kaptunk.
Még a mindenre befogadó, tapasztalati korszakomban voltam, így inkább ettem, mint jegyzeteltem, egy főételre emlékszem konkrétan, ami élesen megmaradt bennem.
Tulajdonképpen annyira egyszerű volt, és annyira tökéletes. Egy néhány falatnyi „steak alakú” borjú szűz volt tőkegombával és mártásával, pár csipet zsenge zölddel. Egyszerűségében volt elegáns az étel, a látvány és az ízek harmóniájával.
Természetesen előre kidolgozott borkínálattal ajánlották fel, a feelingre még ma is tisztán, és szívesen emlékszem.
A kis adag ellenére tökéletesen jól laktam vele.
Ha tudtam volna, hogy valaha átigazolok a gasztronómia területére, akkor biztosan ereklyeként őriztem volna meg az étlapot, melyen az aktuálisan, a járatokra alkotó világhírű mesterszakácsok képpel és kommenttel voltak feltüntetve.
Valahogyan mára kitágult a világ, vagy eltávolodtak a dolgok, de manapság az ilyesmi már sokkal elérhetetlenebbnek tűnik, mint akkor.
Én pedig abban a szituációban olyan természetesen fogadtam a „high society"-nek kijáró kényeztetést, hogy csak utaztam, ettem és élveztem.
Nem bánom, hiszen ezzel is úgy vagyok, mint a fényképezéssel.
20-25 évvel ezelőtt mindent lefényképeztem. Szinte semmit nem láttam a saját szememmel, hanem később visszanéztem. Kicsit később rájöttem, hogy így nem élvezem a pillanatot, de, ha nem fényképezem le, akkor pedig nem örökítem meg és visszanézni nem tudom.
Volt átmenet, nézelődtem is és fényképeztem is, az utóbbi időben pedig a pillanatot élvezem újra és csak egy-kettőt kattintok. Mert emlékezni a feelingre akarok.
Szerintem van úgy, hogy jobban szeretünk áhitattal csak mesélni, mint a pillanat hatása nélkül képeket mutogatni.