Így ünnepeltünk mi: estebéd a Paripa csárdában

Debrecenben mindenki ismeri a Paripa Csárdát. Néhány kilométerre van csak Debrecentől, természetvédelmi övezetben. A csárda 2005-ben gyakorlatilag porig égett, de a debreceniek nem váltak meg egykönnyen kedvenc csárdájuktól.
A város, számos vállalkozó, és maguk a debreceni emberek adták össze a csárda újjáépítésére szolgáló összeget. Bajnokcsapatunk, a DVSC is főtámogatója volt az újjáépítésnek. Ha én magam is nem lettem volna részese, akkor el sem hinném, hogy megtörténik manapság ilyen.

Ezt abból az apropóból említem meg, hogy az új kenyér ünnepének másnapján nem estebédelhettünk volna itt, ha a csárda újjáépítése nem valósul meg.
A házunktól kb. 20-25 kilométerre esik a csárda, a Panoráma úton biciklivel erőltetetett menetben körülbelül egy órás út. Tegnap alaposan elfáradtunk az egész napos programban, a lányom és én megtagadtuk a biciklitúrát. A fiúk emberkedtek, ők biciklivel jöttek.
Nem telefonáltunk ki, hogy van-e rendezvény, volt is egy esküvő, de szerencsére a kerthelyiség üzemelt.

A násznépnek malacot sütöttek nyárson, ez külön emelte a hangulatot.

A friss, erdei környezetben még szinte fáztunk is egy kicsit. A vacsoravendégek csak jöttek, mentek, gyakorlatilag végig teltház volt. Az étlapon szinte kizárólag hagyományos ételek vannak, és nagyszerű a konyha.
Egyébként jellemző, hogy szinte minden nap témaorientált ételek is vannak az a’la carte választékon felül. Kemencében sült, hortobágyi halakból készült ételek, grill, és vegetáriánus ételek, hogy csak néhányat kiemeljek. Nem régen exkluzív, de hagyományos stílusú faházakat is építettek a csárdához, ahol az ideérkező vendégek kiváló színvonalú szálláshelyen élvezhetik az erdei környezetet. Házi füstölésű disznóságoknak és kézműves bio élelmiszereknek kis boltot is nyitottak a csárdához kapcsolódóan.

Rozmaringos, mustáros báránycombot rendeltem pirított burgonyával. Akkora adagot kaptam, hogy majd elájultam. Kétszer ájultam majdnem el, ugyanis az utolsó falatig elpusztítottam a hatalmas tányér ételt. A báránycomb puha volt, ízletes, nem volt túl bonyolítva, mégis különleges volt.

A gyerekek desszertnek palacsintát ettek, és hozzá házi meggyszörpöt szürcsöltek. Ettünk, láttunk, fizettünk, nem volt más hátra, mint hazamenni.
A kisfiamnak tele hassal elment a kedve az egyórás bicikli úttól, így a biciklijét betuszkoltuk a kocsiba, a férjem pedig azzal a lendülettel már el is startolt. A repülőstart ellenére kevés volt az esélye, hogy hamarabb érkezik meg haza, mint mi.
Beszálltunk a kocsiba, elhelyezkedtünk, majd nyúlok a gyújtáskapcsolóhoz, melyben nem volt kulcs. A férjem a bicikli tuszkolás közben az indító kulcsot a zsebébe rakta, ami távozásakor is benne maradt.
A gyerekekkel egyetemben feltört belőlem a kacaj, ami csak addig tartott, míg nem tudatosodott bennünk, hogy nincs a telefonáláshoz térerő. Jó néhány percig kerestük a természeti idill közepette, hogy a technika engedelmeskedjen. Mire fel tudtuk hívni, olyan messze járt, hogy amikor visszatért hozzánk a bicikliket kisebb darabokra szedte és mind a „hatan”, együtt, autóval tértünk haza.