Fúziós házi grillkonyha, prológus

Grillezni csodálatos dolog. Valahol annyira egyszerű, másrészt ugyancsak csak bonyolult, minden esetre nagyszerű.
Már gyermekkoromban főzött az édesanyám curry fűszeres ételeket, ettünk tőkehalmájat és zöldspárgát, volt standard konyhai grillsütőnk is, gyakran ettünk grillcsirkét is, a klasszikus faszenes, szabadtéri grillezés mégis csak 1978-tól vált az életünk részévé.
Ekkoriban még pontlevonás járt a gimnáziumi felvételinél azért, mert értelmiségiek voltak a szüleim, de már nem kellett titkolnunk, hogy egy református lelkészházaspárhoz járattak angolt tanulni.
Egy jól sikerült háztáji szezon termésének bevételéből elhatároztuk, hogy megpróbálunk nyugatra is érvényes útlevelet szerezni és bejárjuk Nyugat-Európa országait. Szerencsénk volt, mind zöld utat kaptunk, felpakoltuk hát a kis lengyel lakókocsit és nekiindultunk a Világnak.
Svédországban többször is jártak már a szüleim a rokonainknál, így halvány sejtésük azért volt a nyugati világról. Kelet felé rendszeresen kempingeztünk, nyugat felé is nagyjából ugyanazzal a készlettel indultunk el. Konfitált libacombbal és oldalassal, házi kolbásszal, szalámival, szalonnával, és a szokásos konzerv állománnyal.
Éltem-haltam akkoriban a konzerv készételekért. Volt, hogy kértem, hogy hadd ehessek egy-egy alkalommal konzerv ételeket otthon is. Jóval később, amikor ezt az élményt kerestem, elborzadtam, akkor jöttem rá, hogy nem a konzerv ételek ízét kerestem, hanem az élményét, ami ehhez párosult.
Nagyszerű helyeken jártunk az út alatt, elmentünk egészen Svájcig és még Lichtensteinbe is „beugrottunk”. Voltunk Párizsban és a Loire völgyén keresztül ereszkedtünk le a Cote d’Azur-re. Emlékszem rá, hogy minél több kastélyt látogathassunk meg, mert nagyon drága volt a belépő, az egyikbe én mentem be az édesapámmal, a másikba a nővérem az édesanyámmal, és élménybeszámolót tartottunk este egymásnak (még nem volt digitális fényképezőgép).
Utána Baszkföld felől támadtuk meg Spanyolországot. Az augusztusi madridi gőzfürdőben párolódtunk mind a lakókocsin, mind a városon belül, de megnéztünk mindent, amit a Panoráma útikönyvben előre elolvastunk.
Barcelonáig minden rendben is volt. Ott egy olyan kempingre találtunk rá, ami akkor (és akár most is) olyan volt, mint a mesében. Csúszdapark, bevásárló utca, üzletek. Gondozott tengerpart és nyüzsgő, táboron belüli élet.
Mindketten kiválóan úsztunk és „ugrottunk” a nővéremmel, a sportiskolában nyáron úszó és ugró edzéseink voltak a művészi torna keretein belül. Egy túlbonyolított csúszás alkalmával a csúszdán lévő apró résbe beleakadt a nagy lábujjam körme, ami azt tövig kettétépte. Nem akarok horrort egy gasztro oldalon, úgyhogy gyorsan a lényegre térek. Nem vették le a körmömet, ami akkoriban itthon standard orvosi beavatkozás lett volna, hanem összeillesztették, egy anyaggal lekenték, bekötötték és azt mondták, hogy 8-10 nap nyugalomra van szüksége.
Addig egy, vagy két éjszakás ütemben haladtunk egyik helyről a másikra, az utazás végcélja Gibraltár volt (nos, ez ekkor kimaradt, pontosan harminc év múlva jutottam el végül ide).
Berendezkedtünk hát a hosszú maradásra, kaptam egy függőágyat, amit két pálmafa között feszítettünk ki, a nap egy részében ott pihentem és fotóztam a pálmákat és a kempingen belüli életet.
Most adódott először alkalmunk arra, hogy körülnézzünk a szomszédságban is.
Amikor a nap mézről mangóra változott és elindult a földhatár felé, újszerű illatfelhő csapta meg az orrunkat. Észrevettük, hogy körülöttünk mindenki különböző formájú, lábakon álló tűzterek környékén tüsténkedik. Fellobbannak a tüzek, előkerülnek a frissen pácolt húsok, a saláták és utána az illatok. Van, aki szomszédolt, a gyerekek futkostak, a szülők nevetgéltek, beszélgettek. Csak nekünk nem volt ilyen.
Másnap felkerekedtünk és vettünk egy csodaszép, tűzpiros 3 lábon álló, tágas kerti grillt, és hozzá faszenet. 4 szelet szép húst, és salátának zöldeket. Alig vártuk, hogy eljöjjön a szürkület. Begyújtottuk a tüzet, és mi is felraktuk a rostra a húsokat, megkevertük a salátát. Nem hiányzott még a hazai sem, a konzerv pedig főleg nem.
Amikor a mi grillünk is illatozni kezdett, a mellettünk „lakó” holland családfő felemelte a kezét, és átintett az édesapámnak.
Ekkor megérkeztünk valahová, aminek akkor, megvolt a jelentősége.
Amikor hazaértünk a nyaralásból, minden és egész nyáron át grilleztünk. Először csak húst, utána kolbászt, halat, és zöldségeket. Először a szeletelt vöröshagyma, fokhagyma pác ment olajjal, majd évről évre újítottunk mindig egy kicsit. A tűzpiros kerek grillsütő több mint 10 évig bírta. Szinte megkönnyeztük, amikor kidobtuk.
Utána építettünk mind a saját házunkba grillsütőt, ami már a kéménybe be van kötve. De ez nem a tárgyról szól, hanem az iránta érzett igényről.
Két hét múlva kedves nyíregyházi barátainkkal megyünk két napra Szatmárcsekére, a Tisza partra sátorral, kempingezni. Múlt évben hívtak minket, hihetetlenül jól sikerült. Viszünk háromlábon álló grillt és grillezünk. Ilyenkor még inkább visszajönnek a régi, meghatározó élmények.
A grillezés számomra nem csak a tér, hanem a lélek szabadsága is egyben. Így hát elég komolyan is veszem.