Olasz napok a konyhámban Podmaniczky Szilárd előszavával

A héten olasz napok vannak a konyhámban. Be kell, valljam, hogy erős nyomás nehezedik rám e téren a családom részéről, hogy minél gyakrabban kerüljön terítékre pizza, pasta, lasagne.

Jómagam az olasz húsételek és antipastik iránt érzek mélyebb elkötelezettséget, de szívesen engedek időről időre a nyomásnak.
A legnépszerűbb hétköznapi olasz ételfélék sorozatát szeretném felfűzni a „variációk egy témára” fejezetembe, mégpedig azzal a szándékkal, hogyan lehet kevesebb időbeni és gyakorlati befektetéssel minél többféle olaszos ételt az asztalra varázsolni a hétköznapokban.
Előre bocsátom, hogy a családom hétköznapi kedvencei kerülnek terítékre, úgyhogy a sorozat miatt nem építettem be plusz flikflakokat, és nehezen beszerezhető alapanyagokat sem.

Ezeket az ételeket bárki, akár nagyobb rákészülés nélkül is el tudja készíteni. Gyorsan, egyszerűen.

Spagetti a’la mennyország

Ötvenéves elmúltam, de még soha nem ettem bolónyai spagettit, pedig kívántam. Elég volt egy olasz filmet megnézni, milanyéze, bolonyéze, ala karbonára, úgy futott össze a számban a nyál, mintha csapból öntöznék. Könyörögtem a feleségemnek, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer próbálja meg. Nem volt hajlandó. Spagetti helyett makarónit vett, gomba helyett fügét. Mert ő ki nem állhatta az olasz kajákat, és szerinte ki látott már olyat, hogy tésztával meg paradicsommal jól lehet lakni.
Aztán elmentem egy étterembe, hogy majd ott. De nem volt, csak penne. Aztán a másikban rántott hússal adták volna, és makaróni tésztával. Meg lehet ezektől bolondulni. Arról nem is beszélve, hogy parmezán sajtról még csak nem is hallottak.
Azt mondták, vagy trappistát reszelnek rá vagy semmit. A permazán túl sovány sajt a magyar embernek, eltűnik a tésztán, fölszívja az olaj. Én még ilyen barmokat nem láttam! Hát épp ez a lényeg, az isten áldjon meg, Gyuszi, magyaráztam a Zöld ász-ban a szakácsnak. A tészta, érted, magába szívja az olívát, a paradicsomot és képes lenne a parmezánt is, ha nem enném meg. Bazsalikomról meg álmodni se lehet ilyen helyen. Mit vágsz föl a bazsalikommal!? Miért nem elég neked a petrezselyemzöld, a zellerzöld vagy a szárított majoránna. Szárított majoránna? A friss fűszerek, barátocskáim, azok a valamik.
Aztán egy hétvégén olvastam a reklámújságot, hogy ácsot keresnek a Fővárosban, egy hétre. Vagy húsz éve nem jártam ott, csak a tévéből ismerem. Állítólag megváltozott minden, olyan lett, mint a nyugat. Fényesek a kirakatok, nem úgy, mint itt, hogy mindenki rohadt drága energiatakarékos izzóval világít. Pedig egyszer kiszámoltam nekik, hogy a nem energiatakarékos izzó pont annyi áramot fogyaszt tízezer óra alatt, amennyi az energiatakarékos izzó ára. De ezeknek mindegy, valahogy mindig sikerül a drágább megoldást választani. Azt is hiába mondtam, vegyenek jobb cipőt meg ruhát, mert tovább tart, nem kell minden évben újat venni.
Na, szóval, megláttam ezt a hirdetést, és elhatároztam, hogy kiveszek egy hét szabadságot. Aludtam rá egyet, aztán másnap este elmondtam a feleségemnek. Elment neked az eszed vagy csajod van? Minek akarsz te a fővárosba menni, kurvázni, mi?
Valahogy azt mondhatnám, életemben először éreztem magam felnőtt embernek, aki saját belátása szerint cselekszik. Másnap fölhívtam az állást, huszonöt éve ács vagyok, mondtam, mert meggyőzően hangzott, és föl voltam véve.
Már csak a szabadságot kellett elintézni, meg azt, hogy valahogy elviseljem az asszonyt, mert se kaját nem kaptam, se nem mosott rám, azt mondta, olyan ember nem kell neki, aki elhagyja. Gyakorlatilag nem magyarázkodtam.
Amikor a hajnali vonattal elindultam, ilyen picikére összeugrott a gyomrom, mintha valamit otthon hagytam volna. Bántott a dolog, hogy az asszony ilyen fafejű, de talán történik vele is valami egy hét alatt, hiányzok neki vagy megszépít a távolság.
Már az első nap fölvettem a munkát, meg kaptam egy kis szobát a szomszédos házban. A dolgomat értettem, bemutatkoztam a többi ácsnak. Egész sötétedésig dolgoztunk, aztán ment haza mindenki. Valahogy azért másra számítottam.
Másnap elkezdtem mondogatni, hogy hűha, nekem pont ma van a születésnapom, de jó lenne egyet ünnepelni. Isten éltessen, béke meg munkaképesség, mindenféle köszöntőt elmondtak, aztán mentek dolgozni. Hát, azért ez nem frankó. Itt senki nem piál, senki nem szórakozik, csak a munka meg a család. Olyan kocsikkal jártak, mint akik erre keresik a pénzt. Na, szép egy társaságba csöppentem.
Akkor elhatároztam, hogy nekivágok én ennek a fővárosnak egyedül is, olyan nagy nem lehet, taxi van, a címemet tudom, kulcsot kaptam. Fölültem egy buszra, ami bevitt a központba.
Hát, ez tényleg nagyon szép, sürög-forog, világít minden, hömpölyögnek az autók, ez aztán az élet. Akkor megfogadtam, akárhogy is van az asszony, egyszer őt is elhozom ide szórakozni.
Addig kérdezősködtem az utcán, mire rátaláltam egy olyan helyre, ahol csak tésztát lehetett enni. Ilyen csak a mesében van. Folyt a nyálam össze-vissza, elő kellett venni a zsebkendőt, és a csücskét bedugtam a számba.
Megfogtam az étlapot, és leültem egy asztalhoz. Néztem, ahogy eszik a tésztát, sodorják a villát, kevergetik az anyagot. És az asztalon ott állt a friss bazsalikom. Nem akarok hazamenni, nem akarok hazamenni!
Úgy gondoltam, nem cifrázom, azt eszek, amit ismerek, bolónyai spagettit. Hát, ez kész röhej. Ott vettem észre, hogy elfelejtettem átöltözni. Megfürödni ugyan megfürödtem, de visszahúztam ezt a koszos ácsruhát. Még csak másnapja volt rajtam, úgyhogy szolid.
Kinéztem a leghosszabb sort, hogy legyen időm kifigyelni, mit kell csinálni, mert az ajtóban adtak egy ilyen bankkártyát vagy mit, azzal kell majd fizetni. Külön megkérdezett mindenkit a szakács, hogy kér-e bele ilyet vagy olyat, csípőset vagy hagymát. Hogy velem ne legyen annyi baj, én már az elején mondtam, hogy mindent kérek. Parmezán mennyi? Amennyit akar. Vagyis inkább sok. Úgy megszórta parmezánnal, hogy ha szánkó van alatta, azt se találom meg.
Édes istenem, az életem legszebb napja ez! Csak kár, hogy senki nem tudja. Pedig szívesen elmondanám valakinek. Mindegy, majd mosolygok, és akkor látszik rajtam.
Visszaültem a helyemre, de valaki addigra letépte az összes bazsalikomot. A cseréppel együtt vinni kellett volna magammal. Megvártam, amíg kijön egy tálcaszedő pincér, és kértem tőle egy cserép bazsalikomot. Letéptem három levelet, és összesodortam az ujjaim között. Még a nadrág is megmozdult rajtam.
És akkor rászórtam a parmezánra, és a villával szépen beletekertem. Az első falat akkorára sikeredett, hogy alig fért be a számba. Letettem a villát, és csak rágtam és rágtam. Meglocsoltam még egy kis olajjal, megint beletekertem. De aztán csak módjával szúrtam a villára, nehogy hamar elfogyjon. Sőt, még a kanalat is elővettem, mert abban még kevesebbet lehet föltekerni. Gyerekkoromban éreztem magam így utoljára, amikor a tavaszi verandán elaludtam az anyám kötényébe húzott kispárnán.
Másnap korán keltem, és nem beszéltem senkivel. Minden este eljártam tésztázni, végigettem az étlapot, borjúhúsos tortellínitől a rákos kagylószószig mindent. Egy hét múltán úgy ültem föl a vonatra, hogy nem igazán emlékeztem, elkészültünk-e a tetővel. Biztos, különben nem fizettek volna érte.
Otthon senki nem várt az állomáson, pedig azt gondoltam, hogy az sms-t csak elolvasta az asszony. Tárva-nyitva volt minden a házban. Leültem a konyhában, és nem bírtam fölállni. Ott sötétedett rám. Amikor az asszony megjött, megnézett, azt sírva rohant át a konyhán. Másnap a munkahelyen már mindenki tudta, azért vagyok úgy kikerekedve, mert szeretőm van a fővárosban, aki jól tart. Aztán valahogy megbékélt az asszony, sokat simogattam, és eldöntöttem, többet nem hagyom itt, még a tészta kedvéért se. Elég egy életben egyszer megjárni a mennyországot.

Podmaniczky Szilárd