2012. október 13., szombat

Borjú bécsi – wiener schnitzel – krumplisalátával

Jaj, hát persze, hogy a majonézes krumplisaláta, amit éppen most mutattam be, bécsi szelethez készült. Természetesen bécsi krumplisalátával készült volna, ha a férjem szeretné a bajor vagy bécsi krumplisalátát, de a majonézes krumplisalátát szereti, így ez készült. Néhány gondolatot meg is osztottam a bécsi krumplisaláta kontra majonézes krumplisaláta kérdéskörben, ebben a posztban. Jelen bejegyzésben viszont a borjú bécsié a főszerep, így inkább ezzel folytatom.

Tudom, hogy minden gasztrobloggernek van egy kiló száznapos borjúhús a tarsolyában, ha borjú bécsit szándékozik készíteni, de én megmondom őszintén, hogy a felhasznált borjú születésekor és elejtésekor sem voltam jelen, így azt, hogy éppen száznapos lett volna, nem állítom. Kellemesen szaftos, puha és omlós volt a bécsi szelet, annyi biztos.

A borjú bécsi igazából nem egy átlagos rántott hús, eleve az alapanyag megérdemli, hogy betartsunk néhány szabályt az elkészítése során. Hogy ez mennyire igaz, inkább utalok egy számomra érdekes és érdemleges cikkre Csíki Sándortól, hogy a fentiek ne csak az én „heppemnek” tűnjenek:

A RÁNTOTT SZELET – készítésének 10 titka

Persze én csak úgy egyszerűen adtam elő a borjú bécsi elkészítését: odafigyeltem, amire kellett, de nem spiláztam túl.

A szép, vékony szelet – 2-3 mm vastag - borjúcombokat enyhén klopfoltam fólia alatt, majd sóztam, borsoztam és finomlisztben megforgattam. Kellemesen sós, felvert tojásban megfürdettem, majd friss, házi zsemlemorzsában forgattam meg. Császárzsömléből készült morzsában.

1:3 hoz kevertem disznózsírt és vajat, majd a felforrósított, kétujjnyi zsiradékban sütöttem ki a panírozott borjúszeleteket. A serpenyő mozgatásával segítettem, hogy szép, hólyagosra süljön a bundája.