Világbajnok: Spanyolország

Nem csak az idei futball világbajnok Spanyolország, hanem nálunk a családban, folyamatosan. A nagylányom már három hónaposan volt velünk az egyik spanyol szigeten, azóta is csaknem évről-évre egy új szigeten, vagy tájegységen.
Én is kisgyermek koromban jártam itt először, a szárazföldi területen, a francia határtól Valenciáig utaztuk akkor be a családdal, azzal a bizonyos lengyel gyártmányú lakókocsival.
Nagy háztáji gazdaságot vezettünk, bár a szüleim és nagyszüleim is értelmiségiek voltak. Már gyermekként is kötelező volt részt vennem a családi, második műszakban, így fogalmazhatok úgy is, hogy megkerestem én is a családi, európai körutazásomra valót.
1978-ban volt, mégis úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. San Sebastiannál láttam meg életemben először az óceánt, a legemlékezetesebb két nagyváros az út folyamán, pedig Madrid és Barcelona volt. A Prado, a madridi állatkert, a királyi palota gyermekként is megérintett, úgy, mint a Las Ramblas, a híres barcelonai sétáló utcák sora. Még mindig nem tudta felülmúlni egyetlen piaci élmény sem bennem a barcelonait, pedig például a dubai fűszerpiac vagy a római Campo dei Fiori sem semmi.

Később Észak-Spanyolországba kétszer is vittem a húszas éveim elején csoportokat autóbusszal, így Andorrától Monserratig is alaposan megismertem az Ibériai félsziget észak-keleti szegletét.
Újra elmerültem az élményekben, hiszen a lányom a soros gimnáziumi nyári kirándulás keretében, a Costa Brava-ra utazott ezen a nyáron. Annyi élményre szerettem volna felkészíteni, hogy már magam is sokalltam egy kicsit.
Az ő szemével, az ő érzékeivel most még egyszer visszatértem ide. A spanyol „costa-k” közül ez a legolcsóbb partszakasz, valószínűleg azért, mert ide autóval és autóbusszal is könnyebben eljutnak az árérzékenyebb turisták.
Itt kevesebb a milliomos rongyrázás, a hotelválaszték jó részét a középkategória uralja és az olcsó apartmanok, viszont itt nem snassz hangosan nevetgélni, vagy az utcán, csak úgy, kézzel „pichitos-t” enni. Hangos, nyüzsgő élet folyik itt, a fiatalok hajnaltól reggelig buliznak, és egészen jó paellát kapnak sangria-val már 10 euróért vacsorára. A frissen sütött tintahal ringli alliolival is utcai eledel, nincs hozzá damaszt szalvéta: rendelünk, frissen hozzák, fél óra és már mehetünk tovább.
Amikor Barcelonába mentek kirándulni, a lányom többször is hívott telefonon örömében. Amikor a piachoz értek, akkor is felhívott, és azt mondta, „anya ez nagyon durva”.

Anyja lánya, nem tudott betelni a hal, zöldség, és fűszerpiac forgatagának látványával. Gyűszűnyi sáfrányt, két kis csomag házilag kevert fűszerkeveréket, füstöts pirospaprikát (pimento de la vera dulce) Idiazabal füstölt juhsajtot, „cabra de malaga” kecskesajtot (ha valaki hozzájut ilyen sajthoz, ajánlom feta helyett a salátára), egy tipikus helyi tehénsajtot, katalán szalámit, a tájegységre jellemző chorizo kolbászt, egy kis üveg első osztályú spanyol olívaolajat hozott innen nekem ajándékba.
Nagyon jól beszél spanyolul, lelkére kötöttem, hogy a piaci árusokkal beszélgessen, és abból a termékből hozzon, amit ők ajánlanak neki megvételre.
Önállóan, helyi közlekedéssel járták be a város nevezetességeit, az általuk felállított sorrendben, keresték meg a „kockás terítős” helyi éttermet, ahol esznek egy könnyű, de tipikus helyi ebédet, és órákat töltött el a piacon, fiatal lány létére.

Örülök, hogy ennyi tapasztalatot átadhattam neki, hogy „idegen” környezetben is könnyen, és otthonosan tudjon boldogulni.
Ugyanakkor a legjobban annak örülök, hogy annak ellenére, hogy az ő generációja a legveszélyeztetettebb a globalizáció legkárosabb hatásainak tekintetében, sikeresen át tudtam adni számára az igazi élmények és értékek iránti igényt és érdeklődést is, amire csak akkor kapunk visszaigazolást, amikor elszakadnak a felügyeletünk alól egy kicsit.