Szenvedélyesen szeretek enni, főzni és utazni. Egy ideje itt írok ezekről a szenvedélyekről ...

2010. június 30., szerda

Egy falat Spanyolország



















Csak képek.
Muszáj felraknom még pár képet, bár jórészt nem találom azokat a képeket, amiket mappákba szortíroztam. Ha megtalálom őket, akkor folytatom a dél-spanyol beszámolót:-)
(A chorizo szalámit én szeleteltem itthon, a fél konyhapultomat a szeletelő foglalja el. Ezt azért szeretném kiemelni, mert, ha chorizo szalámit vásárolunk, akkor semmi képpen ne a szeletelt változatot vegyük, hanem csakis rúdban. Már, ha van rá lehetőségünk:-)

„Pasar por Andalucía y morir después” II.




















Amikor Andalúziában étteremben eszünk, akkor a halak és tengergyümölcsein kívül leggyakrabban ibériai sertésből „cerdo ibérico”-ból készült ételeket rendelünk. Bélszín árban vannak, vagy még drágábbak. Méltán.
Az egyik kedvenc levesem az Ajo Blanco, a hideg fokhagyma leves, amit mandula dara és áztatott kenyér olajjal történő kikeverésével sűrítenek krémesre, valahogy úgy, mintha majonézt készítenének. Apró almakockákkal ízlik nekem a legjobban, de gyakrabban darabolt szőlőszemekkel tálalják.
A másik kedvencem a meleg fokhagymaleves, ami amolyan testes fokhagyma szeletekkel együtt főzött és tálalt húsleves, amibe tálalás előtt egy szelet kenyeret áztatnak be. A spanyol konyha szívesen alkalmaz kenyeret a sűrítéshez.
A halleves egy csöppnyit édeskés, egyébként zamatában kicsit hasonlít a mi a halászlevünkhöz, közepesen sűrű, vakítóan fehér húsú halkockákkal és apró, héjas kagylóval tálalják.

Helyi specialitás a sóágyon sült hal, előételnek pedig szinte mindig "Gambas al Pil-Pil"-t, azaz apró szárított chili paprikával, rengeteg fokhagymával, hirtelen, cserépedényben sült rákfarkakat kérünk. Ropogós, langyosra átmelegített bagettből két adag fogy el a tunkoláshoz.

A Sardinalesben készítik a legjobb paellát a környéken, búcsúvacsorára mindig A’la Sardinales kérjük, ami seafood paella, melyre egy egész főtt homárt ültetnek.
A Ranchoban pedig a legjobb grill étel specialitások vannak ibériai setésből, természetesen még az előétel előtt egy kis vekni helyben sült kenyeret, sült paprikakrémet, és házi vajat szolgálnak fel fa deszkán, kenyérvágó kést mellékelve. Köretnek pedig szinte mindig főzőlevével habosra kevert gyömbéres burgnyapürét és "sous vide" gyökérféleségeket rendelünk a grillezett sertéshez.

Hazaútban bevásárolunk pár helyi delikáteszt, spanyol olívaolajat, füstös spanyol pirospaprikát (pimenton de la vera, dulce/agridulce/picante) chorizo főző és vastagkolbászt, Serrano és Ibériai sonkát (Jamon Serrano, Jamon Iberico), Manchego (érdemes a Idiazabal füstölt juhsajtot is megkóstolni) sajtot és különböző formájú fokhagyma granulátumot.
Szeretem a sülteket ezzel pácolni, fantasztikus az aromája, hirtelen sütésnél sem ég meg. Mielőtt elképedne valaki rajta, ez nem az a fokhagyma granulátum, amit itthon lehet kapni. Érdemes kipróbálni.
A pinchos fűszerkeveréket is érdemes megvenni, gyakran pácolok vele apróra vágott húst grill szezonban, amit kis nyársakra szúrok fel.
A paella fűszerkeverék az nekem snassz egy kicsit, kipróbáltam, de inkább maradok a kis kanál spanyol édespaprikánál és csipet sáfránynál, ha itthon paellát készítek, ami nálunk gyakori étel.
A kedvenc spanyol ételekről legközelebb írok még, és Andalúziához is vissza fogok térni egészen biztosan még egy „kicsit”:-)

„Pasar por Andalucía y morir después”




















Még nem szakadtam el teljesen az eredeti hivatásomtól, sok mindenről a korábbi élmények jutnak eszembe. A napokban például Michael Jackson halálának első évfordulójáról az, hogy múlt évben már javában Andalúziában kalandoztunk a gyerekekkel, amikor a neten olvastuk a hírt. Az elmúlt három évben eltöltöttünk itt pár hetet, és minden évben eggyel többet.
A kora júniusi időszak kifejezetten ideális, Spanyolországban kicsit később ér véget a tanév, illetve a turisták csak június közepe után lepik el a térséget, így a múlt évi három hétből kicsit több mint kettő nyugalmasan telt.
Andalúziában sohasem megyünk szállodába, interneten foglalok tengerparti, medencés, zárt kertes apartmanlakást, olyat, ahol többségében maguk a tulajdonosok laknak. Így szinte beilleszkedünk a helyi életbe.
Már elég jól ismerjük a környéket, vannak kedvenc éttermeink, üzleteink és kiránduló helyeink. A környékbeli kedvenc éttermeinkben, a Sardinales-ben és a Rancho-ban név szerint ismernek minket, öleléssel fogadnak és köszönnek el tőlünk.

Külföldön nem könnyű jó éttermet találni, ugyanúgy, mint itthon, ha nincs tapasztalatunk. Megtanultam az évek során, hogyan kell elkerülni a turista szagú éttermeket. Spanyolországban például, ahol előre gyártott paellát szolgálnak fel. Ahol egy személyre is adnak paellát, az már gyanús.
Az étlap mindenképpen jó kiindulópont, illetve ahol sok a helyi vendég, az már önmagában elárul valamit. Valamint szeretem a "kockás terítős" éttermeket, ott mindig kisebb az árnyékra vetődés esélye, mint a központi fekvésű, gyanúsan nagy alapterületű éttermeknél, ahol a homlokzat tele van az ételek fotóival:-(
Ahol pedig nincs csak spanyol étlap, és még a spanyol tudásunk mellett sem értjük az ételek nagy részét, ott járunk a leges legjobb helyen! Csak bökjünk rá valamire és együnk. A jó helyi éttermek nem flancosak, a jó ételekkel flancolnak. Ilyen tipikus „chiringito” a Sardinales is.
Andalúziában, Marbella közvetlen környékén szállunk meg mindig, és minél többet kirándulunk 500 km-es körzetben, annál inkább azt érezzük, hogy igazából szinte semmit sem láttunk még belőle.
Mijas-ba, a kedvenc, festői, vakítóan fehér hegyi faluba például ottlétünk alkalmával többször is ellátogatunk. Csak sétálunk és ebédelünk egyet, utána megyünk tovább. A kézműves mézes mandulát, a „garrapinada”-t is minden évben ugyanattól az öregúrtól vesszük itt ”senor Juan”-tól, már ő is megismer minket. Fél tucat ráadást kapunk tőle, de nem ezért megyünk hozzá vissza évről-évre. Mielőtt hazarepülünk, összepakolva elköltünk itt még egy ebédet, már volt, hogy majdnem lekéstük a gépet.
Gyakran főzök én, hiszen olyan alapanyag kínálat van errefelé, hogy szinte tobzódok. A kifogástalanul bontott húsfélék mellett olyan sonka és szalámi választék van, hogy a nagyobb üzletekben sorszámot kell húzni és van, hogy fél órát várni, míg ránk kerül a sor. Friss zöldségből, halból, rák és kagylófélékből is itt élem ki magamat.
A lakás kiválasztásánál mindig fontos szempont számomra a tágas, és nagyon jól felszerelt konyha. Legutóbb különösen jó fekvésű apartmant sikerült választanom, a konyhámnak teljes szélességben volt ablaka a hátsó, gondozott kertre és kisebb medencére, amit mór stílusú kovácsoltvas "védte". Óriási kiadópult nyílás volt a nappalira, a nappali pedig a gyönyörű front kertre nézett a hatalmas teraszon keresztül. Így, amikor a konyhában foglalatoskodtam akkor is együtt voltam a gyerekekkel.(Folyt. köv.)

2010. június 29., kedd

Valami Amerika: hamburger és bagel





















Ha már az amerikai élményeknél tartok, nos, nem innen hoztam haza a legtöbb gasztroélményt, az már igaz.
1993-ban a nagylányomban a pocakomban voltam először Floridában, ugyancsak terepgyakorlaton. Rólam tudni kell, hogy a terhességeim kivételével vasággyal együtt nyomtam 40 kilót, viszont a terhességeim alatt 21 és 28 kilót szedtem fel. A 9 hónap non-stop evéssel és munkával telt.
A floridai túra programja is feszített volt, a témaparkokat, amit jó esetben egy turista egy hét alatt végez ki, nekünk 2 napunk volt rá. Úgyhogy kismamaként igyekeztem kihasználni az alkalmat az evésre, amikor volt némi szünet a programban.
A témaparkokban (ez nagyjából a világ minden pontján így van, Európában is) gyorséttermek, vagy egyszerű kifőzdék vannak.
Korgó gyomorral rendeltem meg a pultnál a dupla húsos hamburgeremet, a zöldség lételemem, úgyhogy kértem mellé egy salátát, biztos, ami biztos kértem hozzá sültburgonyát, és hogy ki ne száradjak, a biztonság kedvéért nagy üdítőt kértem.
A hamburgerhez eleve járt saláta és sült krumpli, a nagy üdítő 1 literes volt, mivel kértem még salátát és sültburgonyát pluszban, így dupla adagot kaptam belőle. Mindenki, aki a csapatunkban volt egy hétig nevetett velem egyetemben az életképen.
Nos, ekkor megtanultam az amerikai étkezési léptéket egy életre, és alaposan elborzadtam tőle.
Amerikában hihetetlen űr van a közétkezés és az éttermi étkezés között, lényegesen nagyobb űr, mint nálunk. Hogy javítsak valamit a renomémon, mivel Japánban még nem jártam, Oahu szigetén voltam a legjobb japán étteremben, melybe valaha eljutottam. A számla végösszege viszont két nullával volt több amerikai dollárban, mint egy közepes amerikai étteremben. Csak előjegyzéssel lehet bejutni, és a diszkrét és elegáns miliőn kívül kapunk egy kis show műsort is a látványkonyha által. A seafood valószínűtlenül friss, az adagok kicsik, az íz orgiával pedig még így is degeszre tömjük magunkat.
Például a Tony Roma’s egy köztes állomás, mint a Hard Rock, vagy a Planet Hollywood is, színvonalas Tex-Mex, ahol már majdnem az, az érzésünk, hogy ez nem gyorsétterem. De csak majdnem.
Száz szónak is egy a vége, én nem vagyok ellensége a tipikusan amerikai étkeknek sem, csak az elveimmel összeegyeztetem.
Grill szezonban gyakran van nálunk hamburger parti, a marhahúst nagyon szeretem. Fehérpecsenyéből darálom finomra a húst, ez nem zsíros és nem mócsingos, inas. Nagyon finomra vágott fehérhagymát aprítok hozzá, sózom, borsozom, és az én hamburgerem titka a házi darált paprika, akinek nincs ilyen az Édes Annával (az Erős Pista oldalbordája) pótolhatja.
Házi zsömlét sütök hozzá, ami nem édes, csak enyhén édeskés, és csak két napig marad frissen (!). Fejes, jég, vagy fodros saláta, lehelet vékonyra szelt csemegeuborka, paradicsom és fehér vagy lilahagyma kerül bele. Házi ketchup és majonézes mustárszósz, amit természetesen én készítek.
A 12-15 dkg-os húspogácsát alaposan tömörítem és lapítom, hogy a grill rácson ne kuccadjon össze, csakis faszenes grillen, sütés előtt a húst (és nem a rácsot) olajozva készítem.

És itt a bagel a másik nagy kedvenc. A frissen sült bagel zsömle olyan könnyű és finom, hogy nálunk van, hogy alig marad meg a fele megtöltésre. Philadelphia sajtból keverek könnyű sajtkrémet hozzá, de vannak töltelékek, amihez csak házi majonézt használok. A sajtkrémen kívül a friss saláta elengedhetetlen, füstölt lazac, tonhalkrém, egyben sült pulykamell vagy marhasült lehelet vékony szeletekben, de akár szalámi, vagy egyszerűen főtt tojás és camembert sajt is mehet bele.
Azért írtam erről, mert én nem szeretek elutasítani semmit, amiből valami jót ki tudok hozni. Szerintem csak akkor tegyük ezt, ha az ellenkezőjét nem tudjuk bebizonyítani.

Az én gyermekeim esznek hamburgert és bagelt, és nekem mégis tiszta a lelkiismeretem.

Angol muffin






A kilencvenes évek elejétől évente rendszeresen, és többször is jártam az Egyesült Államokba terepgyakorlatra. 2001. szeptember 11.-ig a cégem volt a legnagyobb vidéki kiutaztató az Egyesült Államokba.
Az egyik ilyen túrám alkalmával, hajnalban indultunk Los Angelesből San Francisco irányába bérelt autókkal, a terepgyakorlat (study tour) célja az volt, hogy a saját tapasztalataink alapján igazítsuk el az akkoriban bevezetésre került Fly & Drive programokra vállalkozó utasokat.
Volt tempó rendesen, az út nem rövid, amikor már nem bírtuk étlen-szomjan, jobb híján, megálltunk egy McDonald’s-nél reggelizni. (McDonald’s már volt Budapesten ekkortájt, de reggeli kínálat még nem.)
Én tojásos bacon-ös muffint ettem, és nagyon ízlett. Puha, kukoricadarás zsömle, friss tükörtojás, cheddar sajt, és bacon, meglepően kellemes reggeli volt.
Pár éve itthon is bevezették a reggelit, számomra ez az egyetlen ehető szegmense azóta is a kínálatnak. Még bűntudatot is éreztem a miatt, hogy képes vagyok egy gyorséttermi ételre kimondani, azt, hogy ez ízlik.
Úgy öt éve, egy londoni szakmai utazásom alkalmával egy belvárosi Hiltonban voltunk elszállásolva, ahol reggelire volt egy ételkompozíció, mégpedig egy fél zsömleféleségen buggyantott tojás, alatta ropogós bacon, és hollandi mártással volt nyakon öntve.
Minden reggel ennél a kínáló pultnál kötöttem ki először és némi eltévelyedés után utoljára. Mondjuk nagy evő vagyok, de kerestem az okát, hogy mi ízlik nekem ennyire ebben az ételben, mire rájöttem, hogy a zsömle. A világ 36 országában jártam már, és mindenhonnan hazahoztam magammal néhány nemzetközi kedvenc ételt, aminek alaposan tanulmányoztam az elkészítését és a saját ízlésem szerint adaptáltam a receptgyűjteményembe.
Gondolkodóba estem, hogy egy amerikai gyorsétteremben sós zsömle, mint muffin, kicsit morbid. És ekkor jöttem rá, hogy ez az angol muffin ihlette, muffin. Alapos kutató munkába kezdtem és elkezdtem megsütni otthon az én saját angol muffinomat. Ahány ház, annyi szokás, erre is számtalan elkészítési módot találtam. Több verziót is magamévá tettem, mikor így, mikor úgy készítem el.
A családom vajjal és házi lekvárral is nagyon szereti, én pedig megtömöm mindenféle földi jóval: formában sült tükörtojással, különböző tojáslepénnyel, sonkával, bacon-el, cheddar sajttal, paradicsommal.
Nemrégen jutott eszembe, hogy mennyire furcsáltam, amikor első osztályú szállodákban az angol üzletemberek a pirítósra vagy a zsömlére halmozták a rántottát, és szendvicsként majszolták el, nem értettem, hogy miért teszik ezt. Most már értem.
Angliában reggelire, vagy az ötórai teához angol muffint sütnek/szolgálnak fel, amit vajjal, mézzel vagy lekvárral, vagy valami tojásfélével és bacon-el rakják meg és így fogyasztják el. És ugyebár az angolok híresek arról, hogy következetesek a hagyományaik tekintetében.

Nos, így jutottam én el a saját angol muffin fogyasztási kultúrámhoz, aminek megfejtése és kifejlesztése mondhatjuk úgy, évekbe telt.

Gyakran készítem ezt az ízletes reggeli/uzsonna zsömlét, a recepteket itt gyűjtöm.

2010. június 28., hétfő

Mindennapi kenyerünk: házi, kovászos kenyér



















Bármennyire is szeretnénk karcsúsító indíttatással kiiktatni a kenyeret az életünkből, nem megy olyan könnyen mindenkinek.
Ez megint egy olyan kérdés, hogy erőltessük-e azt, ami természetellenes. Hiszen a kenyér olyan alapvető táplálékunk, hogy még a vegetálást is úgy aposztrofáljuk, hogy „csak vízen és kenyéren”.
Végül is döntse el mindenki maga, hogy mit akar megvonni a testétől ilyen vagy olyan indíttatásból, én most éppen ellentétes korszakomat élem.
Korábban is sütöttem időnként egy-egy finom és egyszerű magvas bucit főleg nyáron, a grill ételek mellé, de amióta kovászt nevelgetek, azóta teljes mértékben magával ragadott a házi kenyér és péksüteménysütés szenvedélye.
Amikor a házipékség szenvedélyünkké válik, akkor már nincs visszaút. Egyre több mindent szeretnénk kipróbálni, és ezt nem tesszük rosszul, tapasztalatból beszélek.

Nekem soha nem volt kenyérsütő gépem, van korondi kézzel faragott kelesztő tálam már vagy 15 éve, beszereztem mellé még egy közkedvelt márkájú műanyag kelesztő tálat is, ezekkel és a két erős, és ügyes kezemmel ragyogóan elboldogulok már jó ideje.
A dagasztás és hajtogatás számomra olyan szenvedélyesen kedvelt művelet, hogy semmi pénzért nem mondanék le róla. Érzem a kezem alatt, ahogyan a tészta engedelmeskedik nekem, mert jól bánok vele.
Végeredményben a Schneider pék dédunokája vagyok, az ő péksége volt helyben a háború előtt a leghíresebb. A Nyíl utcai pékség.
A háború után államosították, természetesen mára teljes mértékben megszűnt, a pékség épületében már valami egészen más működik.
Dédnagyapám még a háború előtt meghalt, dédnagymamám nem folytathatta a mesterséget, a fia pedig fogta magát a know how-al együtt, és alapított Svédországban egy péküzemet. Mostanában gondoltam rá, hogy kutakodok egy kicsit családi vonalon és megszerzek néhány eredeti családi receptet.
Addig is a saját vénám szerint alkotok.
Most éppen csak magas sikértartalmú fehér búzakovászom van aktívan, de szoktam nevelgetni teljeskiőrlésű rozskovászt, és teljeskiőrlésű búzakovászt is.
A teljes kiőrlésű rozskovásszal rozsos kenyeret, a búzakovásszal félbarna kenyeret sütök. A magas sikértartamú búzakovásszal pedig amolyan békebeli, foszlós kovászos fehérkenyeret.
A félbarna kenyér, az bruschettának valami mennyei, illetve paradicsommal és császár vagy bacon szalonna kombinációban megihletett már jó néhány receptre.
A foszlós fehér kovászos, az pedig a mi mindennapi kenyerünk, egy héten egyszer vagy kétszer mindig sütök belőle, szerencsére ez itthon nálunk már természetes.

Húsleves és rántott hús

Két hete volt a 25 éves érettségi találkozóm, a nyolcvanas évek egyik legjobb helyi gimnáziumába jártam. Többnyire tudósok, sebészek, különféle orvosok, közép és felsővezetők, nyelvtanárok, ügyvédek, gazdasági szakemberek, kitűnő családanyák és háziasszonyok, ismert vállalkozók váltak belőlünk.
És ami a legfontosabb, magmaradtunk önmagunk. Ugyanolyak voltunk most is együtt, mint anno, infantilisan csibészkedtünk, humorizálunk, pedig egyik másikunkat azért már alaposan próbára tett az élet, ilyen, vagy olyan területen.
Kétnapos találkozókat szervezünk, így van időnk kibeszélni, hogy mi történt az elmúlt 5-25 évben velünk, illetve elmélkedünk a rideg valóságról is. Én 5 éve sajnos nem tudtam csatlakozni, így kétszer annyi időszakról számoltam be.

Nagy érdeklődés övezte azt, hogy nem régen az idegenforgalomból átneveztem a gasztronómia kalanderdejébe.
Természetesen határozott elveim vannak a tárgykörben, de mivel a házi, családi konyha a „szakterületem”, így különösen kíváncsi vagyok az általam elérhető emberek szokásaira, gondolataira, véleményére.
Az egyik tüneményes, szívsebész, volt osztálytársam azt mondta a beszélgetés közben, hogy sajnos még mindig jellemző a magyar közízlésre, hogy hétvégén, vagy különösen vasárnap húsleves, rántott hús, sült krumpli és uborkasaláta van ebédre.
Azonnal visszakérdeztem, hogy mi a gond ezzel? Én ezért küzdök családon belül, és most már kívül is, hogy kerüljenek az asztalra hétvégén ezek az ételek, ugyanakkor általánosságban ne csak ezek. Úgy érzem, hogy meggyőztem az érvelésemmel.
Tulajdonképpen én is ezt tettem szombaton asztalra, valószínűtlenül friss borjú csontból és nyesedékből készült gőzölgő húslevest óriás bajorgombóccal, vajpuha borjú karajból készült rántott hús szeleteket, egyeseket Manchego sajttal és Serrano sonkával megtöltve, frissen készített, tanyasi tojásból, és alaposan lecsöpögtetett zsíros tejfölből kevert majonézmártással. A saját készítésű kovászos kenyeremből frissen őrölt, szezámmaggal dúsított panírba forgattam a husikat, és lehelet vékony, ropogós burgonya chipset tálaltam mellé.
A kemény juhsajt reszelését a kisfiam vállalta magára, ő az én állandóan lelkes sajt reszelő segítségem:-)
A hátszín végből még este készítettem, egy amolyan Stroganoff borjú hátszínt, vargányával, új főzőhagymával, dijoni mustárral, friss kakukkfűvel és tejszín-tejföl keverékkel, jó borsosan, babérosan. Olyan csodálatosan friss és puha húshoz jutottam most, hogy ezt a darabkát, már a mélyhűtő zacskóból mentettem vissza, „hogy csak készítek még egy ételt”, ha már van friss húsom és vargányám is. Hiszen ajándék, hogy most szezonja van a vargányának és „véletlenül” volt még frissen, a pénteki piaclátogatásból a hűtőmben.
Másnap a friss alaplével a fele mennyiségű jázminrizst kártus alatt megpároltam, kevés vajjal és sok aprított petrezselyemmel elkevertem és ezzel tálaltam fel.
Nos, ki az, aki a fenti ételsort ne enné meg szívesen a világ bármely pontjánhétvégén a családdal? Pedig alapvetően húsleves és rántott hús került az asztalra.

Hogy "ez" a húsleves és rántotthús nem "az" a húsleves és rántott hús? Hát igen, valószínüleg a hozzáállásban és a kreatívitásban rejlik a különbség, hogy ami már majdnem snassznak számít, abból valami újszerű és különleges legyen.

Erkölcsi kérdés: borjú alaplé


















Már nem emlékszem pontosan, hogy hol olvastam, vagy hallottam, hogy egy konyhában (mint fogalom, nem pusztán, mint helyszín) az alaplé nem eldöntendő, hanem erkölcsi kérdés.
Úgy éreztem, a számból vették ki a szót.
Már egy ideje írogatom a szakácsolvasókönyvemet, az alapleveken természetesen már régen túl vagyok.
Történt viszont, hogy megrendeltem a kedvenc hentesemtől a szokásos adag borjúhúst, és mivel fogytán van az előző adag borjú alaplevem, kértem egy egész csontos hátszín darabot is, hogy a csontból alap levet főzzek.

Én bontom le a húst a csontról, a húst szeletelem, formázom a kedvenc ételekhez megfelelően, mert a konyhakész hús a legnagyobb ajándék, amikor neki állok alkotni. A csontot a csigolyáknál megfelelő darabokra bontom és megy a jeges vízbe pár órára.

Egy ilyen gerinccsont adagból körülbelül 2 liter tartalmas alaplevet tudok kihozni.

Akkor bontották frissen a fiatal marhanövendéket, amikor mentem, kértem, hogy minden leeső csontot csomagoljanak be nekem a nemes léhez.
Kisvártatva előjött az egyik hentes fiatalember és a „ház ajándékaként” átnyújtott nekem egy hatalmas szatyor borjú csontot, lábszár és forgócsontokkal. Hirtelen nem kaptam levegőt az ámulattól. Ekkor döbbentem rá, hogy mekkora érték az, ha a hentes a barátod.
Összesen 8 kiló borjúcsontból kezdtem el készíteni az alaplevet, és már egyfolytában azon járt az eszem, hogy most egy darabig nem szükséges spórolnom vele.

Egy egész napos munka előkészíteni és előállítani a nemes nedűt, de ez nem lehet teher, hiszen hosszú időn át leszek haszonélvezője az eredménynek.

Legutóbb olyan franciásan-olaszosan ízesítettem az alap levemet, ment bele a szokásos zöldségek (hagyma, répa, gyökér, zeller) mellett borókabogyó és néhány kakukkfű ág, a szokásos feketebors és babérlevél fűszerezésen kívül. Sózni nem sóztam meg, hiszen ki tudja, hogy amit készítek vele, mennyi ideig fogom főzni, párolni, így mennyire fogja az ételem sósságát befolyásolni. Most sóztam, és kakukkfű nem ment bele. Végül olyan rövid lére sikerült főznöm, hogy csaknem demi glace lett belőle.

Egy kicsit olyanra sikerült ez a szombati borjú alaplé projekt, mint egy disznótor.
Az alapléből estebédre készült húsleves, mindig tartok lefagyasztva borjúmájból készült óriás bajor gombócot, most ez ment bele. Pont ilyen esetekre fagyasztok le párat belőle, amikor nagyobb mennyiséget készítek.
A borjúkaraj legszebb részéből cordon bleu és bécsi szelet készült házi, frissen őrölt kenyérmorzsával. Mellé régi, sárgaburgonyából házi burgonyachips, a gyermekeim kedvence, és tanyasi tojásból készült friss majonézt tálaltam mellé egy kis zsíros tejföllel kikeverve.
Nem menekültem meg a palacsintasütéstől sem, ezzel ellensúlyoztam, hogy ma egész nap a konyhában dolgoztam a projekten, így kevesebbet vettem részt a szombati közös mókázásban.

De megérte. Még inkább úgy érzem, hogy az alaplé készítése erkölcsi kérdés. És sikerült az elveimnek úgy eleget tennem, hogy a családom ezt egyáltalán nem sínylette meg.
A kisfiam azt mondta nekem este: anya te olyan ügyes vagy és mindig olyan finomakat főzöl nekem:-)

2010. június 24., csütörtök

Related Posts with Thumbnails