Lágy kőrözött ropogós kenyérlángossal

Beköszöntött az ősz, beköszöntenek az őszi ételek … J

A kőrözött nagyon finom rozskenyérrel vagy valamilyen rusztikus kenyérrel, de én most maradék kenyérlángos tésztából sütöttem hozzá friss, ropogós mini kenyérlángosokat. Összekötöttem a kellemest a hasznossal és mondhatom máskor is sütök maradék tésztából ilyen kis szendvics falatoknak való kenyeret. Még magában is isteni elropogtatni! J

Nem akartam a kőrözöttet túlspilázni, Én mindig brindzából készítem, nem adok hozzá tehéntúrót. Ebből fakadóan inkább selymesítenem kell az ízeket, mint még inkább erősíteni, mert akkor túl tömény lenne. Volt két evőkanál maradék fokhagymás görög joghurtom a hűtőben, ezt hozzáadva az alapkeverékhez egészen könnyű, krémes és nagyon kellemes ízű lett.

Hozzávalók 2-3 adaghoz:

125 g brindza (juhtúró)

75 g puha vaj (most ír vajat használtam)

½ fej enyhén lila édes hagyma (a sima vöröshagyma túl intenzív volna)reszelve, vagy nagyon finomra vágva

1 mokkáskanál frissen őrölt kömény

2 mokkáskanál fűszerpaprika

2 evőkanál fokhagymás görög joghurt, ami egy kis gerezd zúzott fokhagymával és 2 evőkanál tejfellel kiváltható

A kenyérlepény tésztáját így készítettem:

Őszi kenyérlángos – langalló, pompos – különlegesen

A hűtőből kivettem a maradék tésztát és lisztes deszkán hagytam szoba hőmérsékletre melegedni. Kinyújtottam, kiszúrtam, sütőpapírral bélelt tepsire rendeztem. 

Felmelegítettem a sütőt 240 C fokra. Megkentem egy kis olajjal a mini kenyérlángosokat, hogy még ropogósabbak legyenek és betoltam 10 percre a forró sütőbe.

Pár percig hagytam hűlni, majd még langyosan feltálaltam a kőrözötthöz. Nekem édes paprika illik hozzá leginkább, így egyértelmű volt, hogy a kíséret piros kápia lesz.

Ennyi, nagyon finom volt! J

Ínyenc - juhtúrós körözött félbarna házi kovászos kenyérrel

Ezen a napon igen korán keltem. Van, hogy erőn felül betervezek ételeket, de ha már úgyis egész nap a konyhában vagyok, igyekszem kihasználni minden egyes percet.

Készültem kovászos kenyeret sütni, nem is egyet, hanem kettőt. Kocsonyát főztem, amit hajnali négykor perzseléssel indítottam. Délelőtt megpendítette a férjem, hogy nem készítenék-e ebédre egy gyors csirke fajitast, ennek is eleget tettem.

Uzsonnára készült ez a kisadag körözött, „csak úgy”, hogy a frissen kisült kenyeret megszegve azonnal legyen hozzá valamilyen kence.

Nálam mindig juhtúróval készül, gyermekkoromban így szoktam meg. Édesanyám szinte minden héten készített, úgyhogy korán megkedveltem a juhtúró finom, különleges ízét. Tehéntúróból is ettem már, először azt hittem, hogy alapanyag spórolás vagy helyettesítés, de utána kiderült, hogy gyakran tehéntúróból is készítik. Ha fordítva kóstoltam volna és szoktam volna hozzá, akkor biztosan „sok” lenne nekem a juhtúrós változat, de mivel juhtúróval ízleltem és szoktam meg, így nekem a tehéntúrós változat „kevés”.

Mutattam már be „enyhe” körözöttet is, amiből kis crostinikat készítettem. Ez most egy csöppet dúsabb változat.

 A piacon vettem a házi juhtúrót, ez nagyon selymes, igazán ínyenc fő alapanyag volt.

Hozzávalók:

10 dkg juhtúró (brindza vagy kézműves)

5 dkg vaj

1 gerezd zúzott fokhagyma

1 csokor snidling

10 db lecsöpögtetett kapribogyó összevágva

1 teáskanál házi fűszerpaprika

frissen őrölt kömény

a só ez esetben nagyjából el is hagyható, vagy ízlelés szerint

A snidlinget összevágtam, és minden – szobahőmérsékletű - alapanyagot elkevertem. Hagytam hűtőben pihenni egy-két órán át.

Amikor a békebeli kovászos kenyér és a félbarna, tönkölyöskovászos kenyér kisült és "meghűlt", akkor elővettem a hűtőből is kikenekedtünk belőle.

Néhány szelet kenyeret megpirítottam – talán egy kicsit buzgón is – és néhány falatka is készült, kápia paprikával.

Cserépben sült töltött gombafejek vajas krumpliágyon

Ismét egy hirtelen jött vacsoraötlet. Emlékszem gyermekkoromból, hogy minden nap jártunk boltba. Majdnem minden nap henteshez is. A nagymamám pedig piacra is. Igaz, a sarki boltban vásároltunk, és az utcában lévő hentesnél, a piac pedig 3-4 buszmegállóra volt. Minden nap friss tejet, friss péksüteményt vettünk, friss húst és friss zöldségeket.

Mi gyerekek voltunk gyakran elküldve a boltba, ha csak néhány alapvető élelmiszerre volt szükség. Jó volt, mert ilyenkor mindig vehettünk magunknak néhány mini boci csokit. :)

Persze már én sem megyek minden nap boltba, sőt, mi több, igyekszem minél kevesebb kiruccanással bevásárolni. Semmire sincs idő. Persze ilyenkor többfélét összevásárolok, és hirtelen mindent frissen szeretnék elkészíteni.

Előző nap vettem a gyönyörű, hatalmas kalapú csiperkegombát, mivel a gomba nem tűri jól a hosszadalmas tárolást, mindenképpen ebből kellett összehoznom valami egyszerűt vacsorára. Persze gondoltam én már bevásárláskor is arra, hogy a gombát sokáig nem halogathatom, így vettem 15 dkg brindzát is.

Nem szoktam meghámozni sem és előpárolni sem a gombát, én valahogyan a maga természetességében szeretem. Van megfelelő technikám arra, hogy még ez a vastaghúsú gomba sem maradjon nyers. Így minden olyan íz benne marad, ami miatt a gombát nagyon szeretem.

Először előkészítettem a gomba fejeket, majd amíg elkészítettem a tölteléket, addig héjában megfőztem a krumplit a körethez.

Amikor gyorsan akarok valami finomat összedobni, akkor pedig mindig a kedvenc 4 személyes cseréptálamat veszem elő.

Hozzávalók 4 főre egy könnyű vacsorához:

4 hatalmas csiperkegomba (portobello)

8 nagyon vékony szelet bacon

só, frissen őrölt bors

8 dkg kolozsvári szalonna apró kockára vágva

1 fej lilahagyma apró kockára vágva

1 piros kápia paprika apró kockára vágva

1 kis csokor zöldfűszer (rozmaring, kakukkfű) összevágva

2 gerezd fokhagyma lereszelve vagy átnyomva

1 kis csokor petrezselyem összevágva

15 dkg juhtúró (kimérős friss brindza)

3 dkg vaj

8 db közepes sárga krumpli héjában, sós vízben megfőzve és vékony karikára vágva

10 dkg vaj

frissen őrölt szerecsendió

só, frissen őrölt zöldbors

pecorino romano

A krumplit héjában feltettem főni, közben elkészítettem a tölteléket.

A vajon szaftosra pirítottam a zöldfűszerekkel a szalonnát, tehát nem sütöttem túl. Hozzáadtam a gomba összevágott szárát és a paprikát. Aránylag magas lángon pirítottam, hogy megpiruljon, de roppanós maradjon. Ekkor ment hozzá a lilahagyma és a fokhagyma, ekkor már együtt pirítottam a ragut, de már csak rövid ideig. Hagytam kihűlni, csak ekkor sóztam, borsoztam. Elkevertem a juhtúróval és a töltelék készen állt a töltésre.

Közben a kivajazott cseréptálba leraktam egy sor krumpli karikát, sóztam, borsoztam, megszórtam frissen reszelt szerecsendióval. Néhány kocka hideg vajat szétszórtan elhelyeztem a krumpli tetején. Addig folytattam, míg elfogyott a krumpli és a vaj.

A gombát folyó víz alatt alaposan megmostam és leszárítottam. Csak közvetlenül a töltés előtt sóztam, borsoztam – és csak belül -, hogy ne engedje ki a levét és nehogy „összeessen”. Két szelet baconnal körbefogtam a gomba fejeket és megtöltöttem az előre elkészített töltelékkel.

A töltött gombafejeket elhelyeztem a krumpliágyon, és frissen reszelt pecorinóval szórtam meg.

180 C fokra előmelegített sütőben sütöttem fedetlenül 15 percig. 15 percre fóliával lefedtem, majd az utolsó 15 percig újra fedetlenül sütöttem.

Azonnal, forrón tálaltam.

Ízletes, gusztusos, szemrevaló és egyszerű vacsora volt. Egészségünkre!

Éjszakai bűnök…

Soha ne legyen nagyobb bűnöm, minthogy imádok az éj leple alatt jókat enni. Nagyon szeretek enni, különleges örömforrás számomra az ízek élvezete, ugyanakkor érdekes módon kizárólag a sós ízek iránt ilyen felfokozott a vágyódás bennem.
A füstölt-főtt marha és sertésnyelv különleges csemege számomra, a szilveszteri bigoshoz kifejezetten azért főztem elő két, hagyományos eljárással füstölt sertésnyelvet, hogy az egyiket a hidegtálon szolgálhassam fel.
Még a hidegtálon sem fogyott el mind, úgyhogy egyik éjszaka ebből készítettem magamnak éjszakai éhségemet csillapító finomságot.
Meleg szendvicset készítettem belőle, köménymaggal fűszerezett juhtúróval, lilahagymával és kovászos kenyérrel.
Megpirítottam egy szép nagy karéj kenyeret, megkentem mascarponéval, a sertésnyelvet felcsíkoztam, a lilahagymát apróra vágtam, és összeállítottam a meleg szendvicset. Amikor a lilahagymával befedtem a nyelv csíkokat, akkor enyhén sóztam, borsoztam, majd a juhtúróra sok köménymagot őröltem frissen.
Addig sütöttem, amíg a juhtúróra jellemzően ki nem alakultak a barna kis foltok, pettyek.

Természetesen nem muszáj éjfél után elkészíteni ezt a szendvicset, hiszen késői reggelinek, uzsonnának, de még vacsorának is tökéletes.

Hagyományos ételek falusi alapanyagból, mai felfogásban: kakaspörkölt cserépben, köményes-juhtúrós lebbencstésztával, Cserna-Szabó Andrással

Ennek a kakaspörköltnek története van. Nem is tudom, hogy a kakast miért nem preferáltam ez idáig, vagyis tudom, mert anyósom, aki hagyományos konyhát vezet, valahogyan sohasem lelkesedett azért, ha kakasból főzött húslevest, vagy pörköltet.

Nem olyan régen olvastam egy nagyszerű posztot Csíki Sándortól, az általam nagyon kedvelt Food & Wine oldalon a kakaspörköltről. A poszt, ahogyan Csíki Sándortól megszokhattuk, szemléletes, tartalmas, és frappáns volt.
Még megjegyzésekbe is bonyolódtam azzal kapcsolatban, hogy én márpedig a húslevest tyúkból kedvelem, a kakaspörköltet pedig nokedlivel. Nagyszerű volt a beszélgető társaság, számtalan érdekes elkészítési módot, véleményt, hozzászólást olvastam, élményekkel és tapasztalatokkal is gazdagodtam.
Egy beszélgető társam nagy meglepetésemre, ugyanakkor kimondhatatlan örömömre meglepett akkor egy Cserna-Szabó András esszével. Mondhatom, hogy ez a folyamat számtalan változást hozott az életembe, a felfogásomba. Nyitott egyéniség vagyok, szeretem, ha elgondolkodtatnak, mindennel szemben, ami értékes rendkívül befogadó vagyok. Ennek tiszteletére és alkalmából, már régen készültem erre a kakaspörköltre, mely az én kakaspörköltem csupa nagybetűvel.

Egy nagyszerű embernek ajánlom ezt a posztomat, annak, aki ide elvezetett...

Piacos Julikától megrendeltem az alapanyagokat a sorozat első részeihez, ugyanis hasonló felfogásban több hagyományos, magyar ételt készítek el, és egy sorozatban szedem csokorba.
Nem kértem fiatal kakast, mondjuk úgy, hogy mindig azt kérem tőle, hogy az alapanyag hibátlan legyen. Nem ragaszkodom görcsösen a saját paramétereimhez, a házi baromfi beszerzése – tetszik, nem tetszik – manapság bizalmi kérdés.

Fiatal kakast kaptam, aminek megvolt a maga előnye, és hátránya. A kedvezőbb szerkezetű hús előny, a valamivel „rövidebb” íz tartalom némi hátrányba hozott, de egy percig nem aggódtam a pörköltemért. Azért izgatott voltam egy kicsit, mert erre a pörköltre alaposan rákészültem lélekben.
Sokat gondolkodtam, hogy pontosan hogyan fogom elkészíteni, de ismerem már magamat, amikor nekikezdek, úgyis akkor jön minden érzésből…
Azért szeretek több baromfit beszerezni egyszerre, hiszen ilyenkor az ételeknek megfelelően tudom a részeit szortírozni. Ehhez a pörkölthöz még több aprólékot terveztem, mint amennyi a kakasommal járt, az aprólékot különösen kedvelem pörköltnek.
Végül eldöntöttem, hogy cserépben fogom elkészíteni. Ehhez viszont egy nagy, vastagaljú serpenyőben készültem elő az alappal.
Sok, 3 féle hagymát készítettem elő, a kicsit több mint két kiló hús alapanyaghoz, vöröset, fehéret, és mogyoróhagymát. 5 gerezd fokhagymát, 2 közepesen mérges zöldpaprikát, és egy paradicsomot.
A baromfik hájából már bontáskor kisütöttem a zsírt, hiszen ilyenkor mindent a saját zsírjával igyekszem elkészíteni.
Tyúkzsíron sütöttem elő az apróra vágott vöröshagymát, utána együtt sütöttem vele a karikára vágott zöldpaprikát. Csak ezután adtam hozzá a paradicsomot, és ezen az alapon pörköltem meg a húst. Csak ekkor adtam hozzá 15 dkg házi, szegedi pirospaprikát, az átnyomott fokhagymát, borsoztam, de még nem sóztam. Amikor az alap összeállt, akkor megsóztam, átforgattam, és áttettem a cserépbe. A serpenyőbe vizet öntöttem, ezzel minden alapot a cserépbe öntöttem. Csak annyi vizet tettem alá, hogy ne lepje el, hiszen a cserépben nem lesz olyan nagy a párolgás, hiszen az első időszakra lefedtem.

120 fokon, jó két órán át készítettem a pörköltet a sütőben, majd egy kisebb gerezd zellert, és egy néhány ág kakukkfűből, csomborból és petrezselyemzöldből álló fűszercsokrot tettem mellé. Körülbelül még egy órán át készült a pörkölt, az utolsó fázisban fedetlenül.
Gyönyörűen megpuhult, az alap összeállt. Ekkor kiszedtem a húsokat, és a pörkölt alapot átpasszíroztam, ezzel krémes, de határozott pörkölt szaftot kaptam, melyet forrón visszaöntöttem a cserépbe visszahelyezett húsokra.

10 tojásos, házi slambuctésztát főztem ki hozzá. Vajat és juhtúrót frissen őrölt köménnyel elkevertem, és a forró házi tésztát ezzel kevertem frissen, forrón össze.

Azonnal tálaltam.

A pörkölt mind ízében, mind zamatában, mind állagában nagyszerű volt, és maximálisan harmonizált a körettel.
A kevés kakukkfű, csombor, és zeller, valami mennyei, de nagyon visszafogott plusz ízt adott hozzá. A köretnél az utolsó percben változtattam a kaprot köményre, és nem csalódtam, a pörkölt és a köret kapcsolata így elválaszthatatlan egységbe forrott össze.
Első körben friss uborkasalátát terveztem hozzá, végül mégis a házi csemege uborka mellett döntöttem, bár bevallom, hogy én még azt sem ettem hozzá, annyira elkápráztatott az ízek harmóniája.
Tisztában vagyok azzal, hogy számtalan embernek van averziója az ételekben, a tányérokban a baromfi fejjel, vagy kaparókkal kapcsolatban. Én most mégsem átallok olyan képeket feltenni, melyeken a saját tányérom van, hiszen az én szemeimnek ez a fajta természetesség a „zene”, számomra a taszító egy ripp-ropp mélyfagyasztott étel, egy multi hamburger, vagy egy online rendelt ebéd, vagy vacsora lenne.

A hosszabb pörkölt szaftot szándékosan terveztem, hiszen a pörkölt maradékából már előre egy másik ételt is beterveztem. Hiába, szeretek előre gondolkodni, az időmmel és az alapanyagokkal pedig jól sáfárkodni.

Szeretném most közkinccsé tenni azt a Cserna-Szabó András esszét, mely ezt a csodás élményt elhozta nekem.

Újházy-kakasleves

A kamaszkor úgy vonzza a mélabút, akár patkómágnes a szélkakast. Az enyém is így vonzotta. Egy ízben például (vasárnapi ebédkor, mikor a pirítóst úgy takartuk be velõvel, ahogy anya éji órán reszkető gyermekére húzza a paplant), világot illetõ elkeseredésemben megszólítottam apám hasát.

Maga has, nagyokos, ha a jó olyan sokféle, mint ahogy maga mondja, hogy már szinte végtelen, hát akkor az életnek miért van vége?
Apám hasa nem lepődött meg a kérdésen.

Mert bűnösök vagyunk, felelte, s láttam, ahogy küklopsz-szemén krokodilforma, könnycseppcsillogású gyomornedv préselődik elő, majd gördül alá a pocak ívén.
Blake Vilmost az utókor misztikusnak mondja, kezdte apám hasa. Azt tudnod kell, az utókor udvariasan misztikusnak nevezi, akit hazudósnak tart. Pedig Vilmos nem volt hazudós. Valóban létezett az emberiség történelmében az ártatlanság kora. Mégpedig a következőképpen festett. A Jóisten egy hatalmas vendéglő volt, s az emberek hajnalonta arra ébredtek, hogy verandának teríti meg a világot. Õ ott járt-kelt a megrakott asztalok között kedvderítő mosolyával, unszoló szavával. Az ebédelők mind, mintha az õ személyes vendégei lennének, õ maga lopva eszik csak egy-egy falatot, szeme fáradhatatlanul ellenőriz, megnézi az ételt, amit a pincér hoz és néhány nyálfakasztó szóval magasztalja erényeit.

Így festett a paradicsom, amikor még a Jóisten vendéglő volt. Teltek az évek, ahogyan most is telnek, gyűltek a ráncok az arcokon, ahogy most is gyűlnek, dagadtak a májak, ahogy most is dagadnak, a háj úszógumiként feszült a férfiak dereka köré, ahogy most is feszül, s a Halál akkor is ott kukucskált minden függöny mögül, ahogy most is kukucskál. De ez akkor nem volt baj. Mint ahogy most nagyon is az.

Merthogy, magyarázta apám hasa, minden vendéglői polgár halhatatlan volt. A Jóisten akaratából, de nem általa. Hanem bizonyos Újházy Ede színész úr által. Mert amikor már a ráncok olyan vastagok voltak az emberek arcán, a májak olyan dagadtak, a hájak olyan vastagok, hogy a Halál, arcán ravaszkás vigyorral, már-már előlépett a vendéglő kék bársonyfüggönye mögül, s kaszája élén megcsillant a buta holdfény, nos ekkor Újházy Ede színész úr mindannyiszor kocsit rendelt, s a bak felé kiadta a parancsot: hajts, hajts Debrecen városába!

Hogy miért pont Debrecenbe, kérdezte apám hasa. Hát azért, mert tudvalévőleg a világ legöregebb kakasai Debrecenben haldokolnak. Vének és makacsok e kakasok, a Halálnak önszántukból soha meg nem adnák magukat. Testüket sziklaszilárddá szárította az Idő, s olyan lassan kukorékolnak, hogy mire befejezik a reggeli kukurikút, addigra kezdhetik is újra, mert addigra a hajnal selymes-fényes ábrázatja megint az álmok fölé úszik. Ezekért a kakasokért indult Debrecen városába mindannyiszor Újházy Ede színész úr. Mikor a városba ért, rögvest a szemétdombhoz hajtatott, ott kiugrott a kocsiból, összegyűjtött a vénséges vén szárnyasokból néhány tucatot, összekötözte lábaikat durva spárgával.
És nem ellenkeztek a debreceni kakasok? Mégiscsak nyakas kálvinista társaság az, furcsálkodtam apám hasa szavaira.

Nem, válaszolta a has. Mert e kakasok tudták, amit az emberiség, ezen éttermi nemzet akkor még nem tudott, hogy a halál édes, akár a vattacukor. S az életnek is csak akkor van íze, akkor keserű, akkor sós, akkor majoránnaízű vagy kakukkfűzamatos, ha lehet a desszerthez viszonyítani.

Szóval Újházy Ede színész úr mikor megtért a verandának terített világba, a kakasokat átadta a főszakácsnak, hogy főzessen belőlük levest. Mindannyiszor úgy is lett. Az aggastyán református urak mindig három nap és három éjjel áztak a bugyogó, forró lében, míg bele nem mállottak a zöldséges lébe. A Jóisten óránként megvizsgálta a főzetet, mert a séf értette dolgát, de a zeller helyes arányát csakis az Úr ismerte, s ismeri ma is. Amikor azután a kakasok megkeményedett izmaiban összegyülemlett szerelmi viharok íze-sava a levesé lett végérvényesen, tálalhattak a pincérek.
Jaj, csapta össze tenyerét apám hasa, azt látnod kellett volna! Azt a tálalást, azt a sürgés-forgást, azokat az újjászületés előtti perceket. Újházy Ede színész úr kihúzta magát büszkeségében, a Jóisten szelíden mosolygott, a Halál pedig mérgesen húzta vissza pattanásos pofáját a selyemfüggöny mögé. Mikor a pincérek minden vendéglői polgár elé színültig szedett levesestányért helyeztek, egy esperes állt fel, megkocogtatta kanalával borospoharának falát, s mintha valami egyházi szöveg volna, úgy mondta: Egy ilyen tányér leves a beteget talpra állítja, s az egészségest viruló ifjúvá teszi.

Megindultak hát a kanalak, s aki messziről figyelte ezt a verandának terített világot, azt hihette, valami gálya indult útjára, s a rabszolgák egyszerre merítik a tengerbe evezőlapátjaikat. Az öröklét leve csúszott a torkokon lefelé, s ha szóltak evés közben, akkor is csak annyit: a zeller aránya kétségkívül isteni. És a Jóisten is kanalazott, nem mintha õ nem lenne örök kakasleves nélkül is, de hát nem bírhatta nyelés nélkül a veranda felett pöffeszkedő illatfelhőt.

A hatás sem maradt el, a leves mindanynyiszor csodát művelt. Mikszáth Kálmánné kihúzta a zsúrkocsit férje vízilónyi hasa alól, hisz nem volt arra már szükség, a gigantikus pocak pár pillanat alatt tűnt el, mintha soha nem is létezett volna, s Kálmán újra az a snájdig, délceg és szegedi hírlapíró lett, aki volt ifjúkorában. Ady Endre máját orvosprofesszor tapogatta ebéd után, majd vidáman felkiáltott: Bandi, a májad, mint egy ötéves fiúé, aki borba még csak nem is szagúlt. És Faludy Gyuri bácsi arcáról a mély ráncok úgy szálltak el a zellerillattal, hogy mikor ebéd után tükörbe nézett, nem tudta hirtelenjében eldönteni, vajon ez az ő ábrázatja vagy netán egy frissen vasalt pantalló.

Mikor elkezdődött az az ebéd, még senki nem sejtette, hogy az utolsó lesz. Minden úgy folyt, ahogy szokott. Debrecen, három nap, három éjjel, tálalás, gálya útnak indult... S a lakoma után, ahogy az mindig lenni szokott, a Jóisten átvizsgálta a kiürült tálakat a mosogatókonyhába vezető útjukon, megnézte, hogy valóban lelkiismeretesen kiürültek-é. S ha talált bennük egy-egy le nem szopogatott csontocskát, egy-egy lefaragott mócsingdarabkát, mindig maga vitte vissza a vendéghez, és méltatlankodva kiáltott rá: Te marha! Hisz épp ez a java.
De akkor nem csontocskát talált. Nem is mócsingdarabkát. A levesestányérok tele voltak taréjjal meg herével. A vendéglői polgárok mind a földet nézték. Elég volt a halhatatlanságból, kérdezte a Jóisten üvöltve. A vendéglői polgárok a földet nézték továbbra is, és mélyen hallgattak, akár a Titanic. A Jóisten meg mérgében kihúzta a fehér terítőt a verandának terített világ alól, s az emberi öröklét hangos üvegcsörömpöléssel tört ripityára.

A bársonyfüggöny mögül farkaséhesen lépett elő a Kaszás. És neki sem a taréjokra és herékre fájt a foga...