Szenvedélyesen szeretek enni, főzni és utazni. Egy ideje itt írok ezekről a szenvedélyekről ...

2010. december 19., vasárnap

Zöldfűszeres - mandulás tojáskrémmel töltött sertésdagadó mézsárgán tálalva












Ha azt mondom, hogy életemben nem készítettem még töltött sertésdagadót, akkor ez azt is jelenti. Anyósom egyik specialitása, valahogyan ez az étel maradt is a családban kizárólag a nála felkínált fogások között. Klasszikusan, darabolt főtt tojással, és sok vágott petrezselyemmel tölti a dagadót és házi franciasalátát készít hozzá.
Mostanában foglalkoztatott ez a dagadó kérdés, nem olyan régen „saját levében” tálalta fel Nagy Ő-ként, ezt a nagyszerű ételt.
Abban a szerencsében lett részem, hogy egy kedves barátom meglepett egy gyönyörűséges, csinos darab dagadóval, melyet ajándékba kaptam tőle - vágyálmom megvalósítása végett - így a kocka végleg el lett vetve.



Még az utolsó percben sem tudtam egészen biztosan, hogy milyen töltelékkel töltsem meg. Annyi biztos volt, hogy jó részét melegen ebédre kínálom fel, a maradékot pedig majonézes hidegsalátákkal aznap, vagy másnap vacsorára.
Végül a következő töltelékkel pakoltam meg az én „nagyőm” bendőjét. Nem is értem, hogyan tudtam így kicentizni, hogy pontosan annyi tölteléket készítettem, ami a mindössze egy kilogrammos dagadóban elfért.
1 db császárzsömlét kis kockákra vágtam, és két evőkanál vajon megpirítottam. 1 dl tejszínt és fél dl tejet késhegynyi kurkumával és szerecsendióval, valamint sóval fűszereztem és felforraltam, majd a pirított zsemlekockákra öntöttem. Hagytam, hogy alaposan magába szívja a krémet, többször megkevertem és hagytam kihűlni.
Két főtt tojás sárgáját lereszeltem, a fehérjét csinos kis kockákra vágtam. Két nyers tojást szétválasztottam, a fehérjét csipet sóval közepesen kemény habbá felvertem. Egy kisebb fehérhagymát nagyon apró kockára vágtam, vajon megdinszteltem, amikor már levettem a tűzről két gerezd fokhagymát nyomtam hozzá, és összességében körülbelül egy evőkanálnyi vágott zöldfűszerrel kevertem el: egy kis csokor petrezselyem, 2-3 ág kakukkfű, és néhány rozmaring levélkéivel. Semmiképpen nem akartam, hogy nagyon fűszeres legyen a töltelék, sokkal inkább a csendes összhang vezérelt. 20 db hántolt mandulát szárazon megpirítottam és összevágtam. Összekevertem az összes hozzávalót a töltelékhez, a két tojássárgáját is, és csak egy kis sóval ízesítettem.













A dagadót sóval, borssal alaposan kívül, belül bedörzsöltem, a töltelékkel megtöltöttem és duplán is bevarrtam a nyílását.
Libazsírral kikent tepsibe tettem, és 25 percig magas hőfokon, 220 fokon sütöttem.
Hozzáadtam egy negyedelt fehérhagymát, 5 gerezd fokhagymát, egy kis fűszercsokrot (a petrezselyem szárával, néhány kakukkfű és egy rozmaring ággal) és fehérbor helyett, nyakon öntöttem a cserépben sült citromos csirkém maradék pecsenyelevével.








A tepsit lefedtem, és 160 fokon 50 percig pároltam az egyre csodásabb látványt nyújtó dagadómat. Ez után fedő nélkül mindkét oldalát, gyakran locsolgatva pirosra sütöttem.















A dagadót deszkára tettem és fóliával betakartam. A pecsenyelevet leszűrtem és ebben csemegekukoricát pároltam meg. Közben sárgaburgonyát apró kockára vágtam és bő, forró olajban aranybarnára, ropogósra sütöttem. Addig pontosan pihent annyit a dagadó, hogy szépen, nem túl vékonyra felszeletelhessem, és mindent egyszerre, frissen, melegen feltálaljak.
Az én ízlésemnek álom finomra sikerült a dagadó, kiérzett az ételből, hogy jó hentestől való alapanyagból dolgozhattam. A töltelék krémes, könnyű, mégis nagyszerű állagú lett, a mandula kicsit megbontotta a töltelék krémességét, ezzel még izgalmasabb lett. Jól sikerült a fűszerezésben megtartanom a vajas, hagymás, fűszeres egységet, nem dominált egyetlen fűszer sem, inkább nagyszerű egységbe léptek.
Nagyon jól nézett ki a mézsárga szín egysége a tálalásban, és a tányérokon is.






Finom, laktató, mégis könnyed lett az ebéd a dagadóból, sajnos csak néhány szelet maradt a hidegtálhoz. Azért még azt is jó szívvel feltálalom majd!

6 megjegyzés:

  1. Ez aztán a remek remek! :)
    Ezt még alaposan át kell nézegetnem. Az sem riaszt vissza, ha kémek nyüzsögnek a dagadóban :)))
    Ha óhajtod, a pogácsáról és a gulyáslevesről is írok bővebben.
    Spájzcetli megjegyzése azért nem hagy nyugodni: tényleg szívesen írok étkekről (a magam módján), egyre szívesebben... :)
    Látod, Nevamesz, milyen sok területre kiterjed a hatásod?!

    VálaszTörlés
  2. Beus:...köszi, kijavítottam...
    Igen! Nagyon szeretném, ha írnál a gulyáslevesről és a pogácsáról is!

    Remélem Spájzcetli mostmár benéz valamikor...teljesen elhanyagol minket...a társaságot, az oldalt és engem...:)

    Hátha az írásodra előkerül...:)))

    VálaszTörlés
  3. Akkor Spájzcetlinek ajánlom -

    Sokáig azért nem mertem azokról az ételekről írni amiket én főztem, mert semmi különös nincs bennük. Édesanyám hagyományos konyhát vitt úgy, hogy inkább kötelesség volt neki a főzés munka mellett, nem hőn szeretett szabadidős tevékenység. Tehát egyrészt letudandó dologként rögzült bennem, másrészt nem tanultam meg tőle főzni-sütni, ugyanis roppant türelmetlen volt az istápolásomhoz. Az ételek csinosításához sem volt sok kedve, mire kisült egy sütemény addigra elszállt a maradék ihlete és az utolsó fázisokat már csak összecsapta. Azért bátorkodtam ennyi "rosszat" írni Édesanyámról, mert ezek eltörpülnek amellett, hogy a húsleveseinek nincs párja, sosem sikerül rekonstruálnom az úszó zsírszigetecskéket, a roppanós zöldségeket, a nem szétfőtt húsokat. Az ő töltött káposztája királyi volt és a rántott húsok zamatát itt érzem a számban. Öcsém évekig figyelte, mit hogyan csinál, mire valamelyest sikerült icipicit hasonló halászlevet főznie. Nemcsak a főtt marhahús remegett a tányéron, hanem Édesapám is (bár ő nem a tányéron), amikor meglátta kedvenc levesét és a belevalókat. A kocsonyájáról nem is tudok mit mondani: igazi téli finomság, dermedt gyönyör, mégis tele tűzzel, hívogató méz színnel és olykor buja sertésfarokfanszőrszálakkal... :)
    Édes sütit nem nagyon készített, talán a Szilvia volt a legkrémesebb. Imádtuk az almás pitéjét és a zserbóját. De pogácsában volt a legnagyobb. Tejfölöset gyakran sütött, néhány pillanat kellett csak, hogy hűlt helyét nézze elmélázva. Talán ez az egyetlen kreációja, amit sikerül hasonlóképp jól elkészítenem. A töpörtyűs pogácsájára sóhajtva gondol mindenki. Legalább egy évtizede nem ettem, mert az élete vége felé nem készített olyat, nekik már nagyon megterhelte a gyomrukat.
    Januárban lesz négy éve, hogy életében először és utoljára megdicsérte a krumplilevesemet:
    - Fiam, ilyen jó krumplilevest még nem ettem.
    Akkor már két hónapja én főztem rájuk. A betegség kivette Anyu kezéből a fakanalat.
    Aput még három évig megörvendeztethettem kedvenc ételeivel. Soha nem bántott, amikor azt mondta:
    - Azért anyád ezt jobban tudta.
    Örülök, hogy Anyu ebből a szempontból is pótolhatatlan. Csak remélem, hogy a lányomnak én is az leszek picit, mondjuk a kedvenc fehérboros-tejszínes csirkemellével vagy az összes húslevesemmel, mert igaz, hogy nem olyan, mint a Mamáé, de:
    - Ez egyszerűen gyógyszer, Anya!

    VálaszTörlés
  4. Nagyanyám (az egyik) Hajdúszoboszlói volt. Az Ő repertoárjában is megtalálható volt ez a tojásos töltött dagadó. Anyukám tőle tanulta, én meg tőle.
    Nálunk ez klasszikusan kizárólag hideg sültként volt tálalva mindig, a húsvéti hidegtálon. Megtalálod nálam is a blogon, itt:
    http://szellemafazekban.blogspot.com/2008/03/hsvti-nnepi-telek.html

    Az egyik legfinomabb töltött hús, sőt - az egyik legnagyobb kedvenc húsételem. És nálunk tényleg abszolút a húsvéthoz kötődik - persze ez csak nálunk családi hagyomány így.

    VálaszTörlés
  5. Kedves Bea!
    …Nagyon köszönöm a Nevameszánál jegyzett, és nekem ajánlott kommentedet! Meghatódtam…
    Bocsáss meg, hogy korábban nem „reagáltam”, de mindenféle lelki és testi nyavalyáim elvették a figyelmemet a blogokról. Mára rendeződni látszanak „soraim”… :))
    „Sokáig azért nem mertem azokról az ételekről írni amiket én főztem, mert semmi különös nincs bennük” Ejjj, ejjj!, Bea! Mi ez a pesszimizmusba hajló kishitűség?! Én látatlan, pontosabban „kóstolatlan” merem határozottan állítani, minden általad készített ételed „különleges”, még a fokhagymás pirítósod is!... Hiszen azt TE készíted, valakinek, valakiknek, figyelemmel, rájuk gondolva… Ettől máris különleges!...
    … Sok-sok szeretet és humor van a múltad (édesanyád, édesapád) konyháját idéző kommentedben… Jó volna többet olvasni ilyeneket is Tőled, persze nem nekem „ajánlva”, hanem mindenkinek…
    Elérzékenyülve, most én is felidéznék egy „jelenetsort” a gyermekkoromból:
    (A 60-as évek vasárnap délelőttjeit idéző emléktöredékek)…
    kismiséről hazaérve nagyapám a kamrapolcról leemelte a tekerős húsdarálót, szétszedte és a négyágú kés éleit finoman átdörzsölte egy korábban odakészített és vízbemártott, csorba fenőkő darabbal…… a cementlapos gangra kihozta a konyhából a viaszosvászonnal fedett hokedlit és rásrófolta a már összeszerelt szerkezetet, majd egy -a konyha kredencből elővett- vahankát tolt a tárcsa alá…… indigókék gangát akasztott a nyakába, maga elé kötötte és elindult a kertbe……menetközben a nyitott fészer egyik gerendájáról leakasztotta a filkót, a kovácsoltvas, csavart nyelű kocér bőrszíjon lógó fafityegőjét a farzsebébe tűzte és az ásót is magához vette…… a kert végében lévő tormásban a legdúsabb levelűeket kezdte kiásni……miután a 3-4 (nem több!) dundi torma belekerült a filkóba, az ásót a kocér segítségével akkurátusan megtisztogatta…… az udvari kerekes kútnál vizet húzott, a tormák zöldjét lecsavarta, a még kicsit földes gyökereket pedig megtisztogatta egy bekennyel, majd a vízben átsikálta azokat a gyükerkefével…… már a gangon a megtörölgetett tormahengereket meghámozta a dikicsével –ami egy öreg oltóbicska volt…… és elkezdődött a darálás…(Vasárnap nem múlhatott el húsleves és leveshús nélkül, no meg leveshús sem kerülhetett az asztalra frissen darált torma nélkül! Nagyapám nem figurázott vele, csak így, a maga önvalójában szerette, talán ha egyszer-egyszer néhány csepp ecettel ízesítette. A maradékot -az akkor járatos, műanyagtetős, vastag falú- mustáros pohárba zárta…
    Az öcsém manapság is hasonlóan adja fel nekünk a tormát -mikor ott vagyunk náluk ebédelős vendégségben-, előttünk reszeli a főtthúsos tányérunkra!...)

    VálaszTörlés
  6. ...olyan jó, hogy itt vagytok, velem vagytok...nagyon jó olvasni Titeket...
    Ilyenkor annyira örülök, hogy belekezdtem ebbe az oldalba....

    VálaszTörlés

Related Posts with Thumbnails