Nagyszerű hétvége 4. rész. Hol terem a magyar, kézműves borász?

Boboztunk, sétáltunk, ettünk, végül alaposan átfagytunk és elindultunk haza. Már jövetben felvetettem a férjemnek, hogy álljunk meg egy borospincénél és vigyünk haza egy kis finom Tokaj-hegyaljai bort.
A Lebujnál elvétett megállni, megbeszéltük, hogy az első lehetőségnél megállunk és körülnézünk.

Valami felsőbb akarat vezényelt minket, mert a Gizella pincénél álltunk meg. Nagyon megörültem, mert egyértelmű volt a kiírásból, hogy itt kézműves bort kínálnak.
Bevallom, hogy nem régen van arról ismeretem, hogy valójában mi is a kézműves bor, borászat. Nagy szerencsémre, az egyik leg figyelemreméltóbb magyar kézműves borásztól sikerült nemrégen az alapvető ismereteket megszereznem, magától Kaló Imrétől.
Nem tréfadolog a kézműves borászat, ez egy kölcsönös együttműködés a természettel a bor előállításában. Azt gondolom, hogy aki kézműves borászkodásra adja a fejét, az maga is ehhez illő egyéniség. Ez másképpen, az én meglátásom szerint, lehetetlenség.

Korábbi felvételeimen Kaló Imre mutatja be nagyszerű, kézműves borait nekünk. A borász szellemisége éppoly lenyűgöző, mint borai.

Tetszetős volt a porta is, becsengettünk, és nagy meglepetésünkre egy rendkívül fiatal férfi sietett a segítségünkre. Azt hittem, hogy szól az édesapjának, de nem, Szilágyi László, szőlész-borász szakmérnökkel álltunk szemben.
Közvetlen természetességgel, már nyitotta is a pinceajtót, és töltötte a kóstolni való bort. A rövid betérő igen hosszúra sikeredett, ugyanis a kóstolás folyamán szó, szót követett.
Mintha régi ismerősök lettünk volna, hamarosan felmerült számos kérdés a borászattal kapcsolatban. A nagyszülők szőlőjét vették át a „gyerekek”, a pincészetet a nagymamáról nevezték el. László a kézműves technológia mellett tette le a voksát, mint fiatal borász, ez több mint ígéretes.
Hosszasan mesélt nekünk a különböző fajtákról, melyeket nem kevernek össze, csak házasítanak, illetve hagyják, hogy a különböző szőlőfajták egyénileg jussanak érvényre a lendületes, vidám és gyümölcsös ízű boraikban.
Végül kiderült, hogy ismerjük László családját, ugyanis debreceniek, számtalan személyes vonatkozás is szóba került, mondhatom, hogy végül baráti viszonyba kerültünk.

Azért kitért László azokra a nehézségekre is, melyek megnehezítik, hogy egy fiatal borász, túl gyorsan célt érjen boraival. A piac nem elég nyitott, sok ajtót kell döngetnie, hogy egyáltalán a bemutatkozásra lehetőséget kapjon.
Én bízom abban, hogy azzal a mentalitással, jó kedvvel, és szimpatikus fellépéssel, ami Szilágyi Lászlónak sajátja, hamarosan az ismert és elismert kézműves borászok között emlegetik.

Azért számos szakmai elismerést mondhat magáénak a pincészet, illetve egy nagyon takaros panzió is a tartozik a borpincéhez, ez is bizonyítéka annak, hogy a fiatal házaspár, a nagyszülők támogatásával, nagyon is jól csinálja!

Jó szívvel teszem közzé az elérhetőségeket, és ajánlom mindenkinek a figyelmébe a pincészetet!

Gizella Pince http://www.gizellapince.hu/

H-3910 Tokaj, Dienes u. 78.

Tel/Fax: +36.47.353.231

Szilágyi Lászlóborász

laszlo.szilagyi@gizellapince.hu

+36.20.2333.212

Nagyszerű hétvége 3. rész. Hot dog helyett polpetti.

Nem töltöttünk el azért sok időt az ebéddel, mentünk is vissza a gyerekekhez. Nagyon élvezték a bobozást, hiába tiltakoztam, a kisfiam engem is elvitt egy körre. Ahogy a bobot húzták fölfelé a pályán, észrevettem, hogy van gomba elvétve az erdő szélén.
Amikor véget ért a „kihívás”, elindultam, hogy a környéken gomba után nézzek.

Sajnos nem találtam olyan ösvényt, ahonnan meg tudtam volna lepni az erdőt egy kis gombászásra, így kiültünk a napra olvasgatni, valamint dolgozgatni a heti menü rovatomon.
A bérletek leteltek, a gyerekek pedig farkaséhesen előkerültek.

Közölték, hogy felejtsük el az éttermet, mi már úgyis ettünk, ők hot dogot és gyrost szeretnének enni. Nem akarom az efféle ételek varázsát azzal növelni, hogy tiltom őket tőlük, miért is ne, Tokajig úgyis éhen halnának, jobb, ha életben maradnak.

Míg boboztak, mi ittunk egy kávét a közeli büfében, sajnos láttam, hogy milyen melegszendvicset készítenek. A kenyér még nagyjából rendben is volt, de a büfés hölgy egy dobozból a legolcsóbb „multis” kockasonkát és lapsajtot tette rá, csak úgy a’la nature.
Nem szerette volna pazarolni az alapanyagot, így átfedést nem alkalmazott, hanem a sonkát és a sajtot kézzel ketté tépte, és így egészítette ki, a kenyeren szabadon maradt helyet.

A közeli szállodának is volt egy kis büféje, láthatóan gyér forgalommal, megkérdeztem, hogy a hot doghoz frissek-e a hozzávalók, mire a kishölgy elmosolyodott és azt mondta: hááááát friss.
Összenéztünk, és a gyerekek azt mondták, hogy jó lesz mégis az éttermi étel.

Polpettit rendeltünk nekik, sült burgonyával, rendes adag volt, normális árban, mind egy szálig meg is ették. A palacsinta egészen elfogadható volt, a férjem már az ebédnél elvolt vele, abból is elpusztítottak egy adagot.
Mikor kijöttünk, akkor azt mondtam a férjemnek, hogy olyan szép a zempléni környezet, úgy eljönnék ide lakni, elvezetni itt egy jó kis büfét. Micsoda szendvicseket, tapast, könnyű frissen sülteket adnék a vendégeimnek, limonádé, forró tea, házi szörpök és forró csoki mellett.
No, és jó Tokaj-hegyaljai bort.
A férjem azt mondta nekem, bolond vagy te, nincs itt erre igény, örülnek, ha ebből a kínálatból megélnek.
De miért nincs igénye rá az embereknek? Szerintem csak annak nincs, akinek otthon sincs, és ezzel újra visszaérkeztem a filozófiámhoz, hogy addig, amíg a családok megelégszenek a vegetás halászlével és gyenge feltétes melegszendviccsel, addig semmi nem fog változni.
A magyar közízlés fejlődését a családi konyhák széles rétegben történő formálásával lehet elérni.

Nem pusztán pénzkérdés jót adni errefelé. Az erdő tele van gombával, vaddal, a folyó karnyújtásnyira friss magyar hallal, a dűlők szőlőtőkével, a vidék házi terményekkel, termékekkel, akkor miről beszélünk?
A legfőbb probléma az, hogy a kereslethez van alakítva a kínálat. Sajnos.

Néhány éve elmentünk Olaszországba egy általunk összeállított fly & drive programra a gyerekek nélkül, a férjemmel. Velencéig elrepültünk, eltöltöttünk ott egy pár napot, majd négy keréken, Toszkánán keresztül autóztunk, Rómáig.
Én voltam a mitfahrer, olyan utakat kerestem a toszkán vidéken keresztül, melyek a térképen is alig voltak jelölve.
Nagyszerű volt, bementünk a chianti vidéken privát borgazdaságokba, kóstoltunk, vásároltunk, és élveztük, hogy az úton gyakran csak mi vagyunk.
Megéheztünk egyszer koradélután, megegyeztünk, hogy a következő faluban megállunk enni. Az első, szemrevaló trattoriánál megálltunk, és be akartunk menni. 10 perce zárták be, a délutáni siesta miatt.
Megláttak és beengedtek minket, megkérdezték, hogy mit szeretnénk enni. Annyira lekötelezve éreztük magunkat, hogy azt mondtuk, hogy nem akarunk alkalmatlankodni sokáig, azt eszünk, amit adnak.
Hoztak nekünk vegyes ízelítő tálakat, egyiket a másik után, kaptunk mellé chiantit és láthatóan elégedettek voltak vele, hogy élvezzük az ételeket és az ottlétet.
Toszkán kenyér, articsóka, szalámi, szalonna, bivaly mozarella és különféle sajtok, érlelt sonkák frissen szeletelve, valamint zöldségek egymás után.
Végül szóltunk, hogy nem fér belénk több, elég!

És itt az igaz mese vége.

Nagyszerű hétvége 2. rész. Hogyan került a halászlébe delikát?

Mindig későn indulunk el kirándulni. Én szeretnék rendre hazajönni, úgyhogy sebtében még pakolok, miközben készülök, a lányom megfelelő smink mennyiség nélkül utcára nem lép, a kisfiam minden percet kihasznál, hogy még egy ültetvényt vagy állatfarmot létrehozzon az internetes gazdaságában, a férjem pedig párszor visszaszalad, hol a telefonjáért, hol a kocsi kulcsért:-)

Mindenki reggelizett csak én nem, úgyhogy már Tokajnál szívesen ettem volna egy halászlevet a Bonchidai Csárdában.

Igyekeznünk kellett, mert a gyerekek bobozni akartak, és az ebédidő a legideálisabb arra, hogy elkerüljük a sorban állás.
Megérkeztünk a Sátoraljaújhely melletti bobpályához, a gyerekeknek vettünk bérletet, mi pedig elmentünk ebédelni, mert már majdnem éhen haltam.
Nincs túl sok lehetőség a környéken, egy I. kategóriájú étterembe mentünk be.

Volt szimpatikus menü is, ugyancsak csábító áron, a férjem meg is elégedett ezzel, babgulyást és palacsintát kért.
Én mindenképpen halászlevet szerettem volna enni, nem kértem menüben, a túrós csuszát inkább kihagytam, étlapról rendeltem a harcsa halászlevet. Közepes árfekvésben volt, 1.190 Ft-ot kértek érte.

Errefelé mindig jó halételeket kapok, főleg a Lebujban és a Bonchidai Csárdában. Ugyanaz a tulajdonos, nem alacsonyak az árak, viszont az étel minősége és a kínálat is megfelelő.

Megérkezett a halászlevem, nem nézett ki rosszul, nem volt túlpaprikázva, azt nem nagyon kedvelem. Nem volt túl sűrű sem, mostanában én is szívesebben főzöm a halászlevet levesesebbre, nem passzírozok annyi halhúst a leveshez.
Két jókora, szép, fehér harcsaszeletet kaptam a levesbe, ahogyan belekanalaztam, hogy felmérjem a helyzetet. Meg is voltam elégedve. Tűzforrón kaptam meg, ahogyan az illik, bár bevallom, hogy nem kedvelem az ételeket ezen a hőfokon elfogyasztani.
Nekem ilyen forrón nem jönnek elő az ízek azzal az intenzitással, mint ahogyan kellemesen, de jó melegen.
Éhes voltam, így apránként el kezdtem kanalazni. A férjem közben visszaküldte a kenyeret, mert meglehetősen száraz volt, ami a kosarunkba került, de hoztak helyette frisset.
Ezt nem nagyon értettem, hogy, ha van friss kenyér, akkor egy ilyen kategóriájú helyen miért nem azt hozzák ki elsőre.
Nagy extrát nem vártam a halászlétől, de jól esett, viszont egyre több, kis narancssárgás zöldségdarabot véltem benne felfedezni. Először azt hittem, hogy pritaminpaprika darabkák, de ahhoz túl kicsi, és érdekes formájú volt. Mire arra a hőmérsékletre hűlt a leves, hogy tisztán érezzem az ízeket, rájöttem a megoldásra. A szakács delikáttal „emelt” a hallé ízvilágán.

Ekkor elborult az agyam, ugyanis ahogyan fogyott a leves, egyre több halcsont darab és szárított répadarab került a kanalamba.
A pincérnek muszáj volt szóvá tennem, hogy üzenem a szakácsnak, hogy legközelebb a halászlébe delikátot ne tegyen, mert ilyet nagyon nem illik tenni. Csak nézett rám döbbent arccal.
A férjem megjegyezte nekem, hogy körülöttünk mindenki boldogan, és szó nélkül ette a delikátos halászlevet. Ezért most nekem kellene rosszul éreznem magam? Nem hiszem.

Én évtizedekkel ezelőtt úgy tanultam, hogy a halászlé a jó friss, többféle haltól lesz jóízű. Még zöldpaprika, vagy paradicsom sem kell bele, hogy igazi magyar halászlé legyen, csak friss magyar hal, vöröshagyma és rendes fűszerpaprika. Van ettől egyszerűbb magyaros étel? Nincs. Akkor miért kell delikáttal meggyalázni?
A hal karnyújtásnyira van frissen, és a harcsafilé teljesen rendben is volt, így feltételezem, hogy az alaplének való hal is az volt.

Mikor szakítunk már a rossz beidegződésekkel, miszerint a természetes ízeket nem kell fokozni, hogy mindennek ugyanolyan, elfuserált íze legyen.

Nos, így került a delikát a halászlébe.
(Folyt. Köv.-)