Szenvedélyesen szeretek enni, főzni és utazni. Egy ideje itt írok ezekről a szenvedélyekről ...

2012. február 28., kedd

Vajas kenyér







A napokban kicsit nosztalgiáztam, erről szeretnék mesélni.

Csodaszép gyermekkorom volt. Ugyan a szüleim látástól mikulásig dolgoztak, a nagymamám volt egész nap velem – amikor nem voltam iskolában – illetve Ő főzött minden nap rám, ebédre. Soha nem voltam menzás. 

Ikerházban laktunk a nagyszüleimmel, pontosabban a házunk abban a részében, melyet nem államosítottak. Még két idegen család élt a ház két, leválasztott részében. Azért volt ilyen nagy a ház, mert a dédapám pékségének péküzeme is itt volt egykoron az épületegyüttesben.

A dédapám volt a híres debreceni Schneider pék, hétköznapi nevén a Nyíl utcai pékség, megbecsült pékmestere. A mi korosztályunknál még fogalom számba megy a kenyér, amit itt lehetett kapni. 
Mostanában még többet gondolok rá, mivelhogy „átvettem a stafétát” és magam is nagyszerű kenyereket sütök. Békebeli kovászos kenyereket.

Évekkel ezelőtt a természetes kovász ihletett meg a kenyérsütésre, megelégeltem az élesztős, felfújt, elősütött kenyereket. Mára a kovász a kisujjamban van.
Még természetes adalékokat sem használok, és kézzel dagasztok. Rettenetesen élvezem, szenvedélyesen.

Se szeri, se száma már a csodás kovászos kenyereknek, melyeket nagyon fiatal blogom mindössze másféléves pályafutása alatt közzétettem. Hol néhány nagyszerű pástétommal, hol egy tapas vacsora kellékeként, hol egy tartalmas magyaros leves kísérőjeként mutattam be őket.

Az utóbbi, cserépben sült kovászos fehér kenyerem kapcsán többen szóltatok hozzá, hogy ehhez a kenyérhez már csak egy adag finom vaj kell. 
Mire a kenyeret bemutatom, addig már itthon hírmondója sem marad.





Éppen két napra rá, vasárnap, amikor a cserépben kisült a félbarna, tönkölyös kovászos kenyerem, akkor benyúltam a hűtőbe, elővettem egy tálka házi vajat, amit a piacon vettem, avalmint néhány zöldpaprikát, amit ugyancsak itt, ismerős termelőtől vettem. 
Mert a vajas kenyér vacsorára rákészültem.

A kenyeret deszkán megvágtam, még langyos volt. A paprikát hosszúkásra vágtam, ahogyan az gyermekkoromban volt. Vastagon megkentem a karéjokat vajjal, és a zöldpaprikával kínáltam a családnak.

Amíg be nem fejeztük a vacsorát, szinte hangunk sem volt, a gyerekeknek sem, csak nagyokat nyeldekeltünk. Mi a férjemmel hangtalanul éltük át újra a nosztalgikus emlékeket, a gyerekek pedig talán most szerezték be azokat az élményeket, melyeken egykoron szívesen nosztalgiáznak majd.

Egyszerű vacsora volt, de nagyszerűbbet még nem készítettem. 


4 megjegyzés:

  1. Gyönyörűek ezek a kenyerek, igazán profi. Itt is ritkaságszámba megy a finom kenyér,illetve sokszor nem meri megvenni az ember, mert ugyan jól néz ki, de ki tudja mivel ,,turbózzák'' fel. Szóval tanulmányozni fogom a kenyeres receptjeidet ezentúl:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Erika, és visszavárlak! :)

      Törlés
  2. Akkor valóban a véredben van a kenyér iránti szeretet és tehetséged is adott volt dédszülőd részéről. Büszke lehetne dédpapád rád, sőt biztos fentről figyel is ! Csodálatosak a kenyereid, szoktam sütni én is de még a kovásszal a mai napig nem próbálkoztam. A vajas kenyeres emlékezéseidről nekem is jutott eszembe emlék.A lányaim szokták emlegetni hogy de sokszor vittek az iskolába vajas kenyeret paprikával vagy anélkül. De azért sikeres felnőttekké váltak/ mind a ketten egyetemet végeztek/.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Éva! Igen, ha jó az alap és az alapanyag, akkor a vajas kenyér is fejedelmi eledel. Nem kell mindig kaviár ... :)

      Valóban, egyre inkább úgy érzem, hogy a génekből táplálkozik az indíttatásom és a szenvedélyem. Azért fontos a sikerélmény is! :)

      Szerencsére megadatik ...

      Törlés

Related Posts with Thumbnails